A mag – Osho

A mag…
A mag nem tudhatja, hogy mi fog történni; a mag soha nem látta még a virágot. És a mag el sem hiszi, hogy ott rejlik benne a gyönyörű virág lehetősége. Hosszú az út, és mindig biztonságosabb inkább el sem indulni rajta, mert az út ismeretlen, és semmit nem lehet garantálni. Ezer és egy veszély leselkedik az úton; csapdák és kelepcék szegélyezik mindenfelé – a mag a kemény maghéjba rejtve biztonságban van.

De most tesz egy próbát: összeszedi magát, ledobja magáról a biztonságot jelentő kemény burkot, és elindul. A küzdelem azonnal elkezdődik: a kínlódás a talajjal, a kövekkel, a sziklákkal. És amilyen kemény volt a mag, olyan lágy lesz most a csíra, s a törékeny növényre ezerféle veszély leselkedik.

A mag eddig biztonságban volt, akár ezer évig is biztonságban lett volna – a csíra számára azonban rengeteg a veszély. De a csíra elindul az ismeretlen felé, a nap felé, a fény forrása felé, anélkül, hogy tudná “hová?” és “miért?” Hatalmas keresztet kell cipelnie, de a magot megszállta egy álom, és ezért nekivág az útnak. Ugyanilyen az ember útja is. Nagyon viszontagságos. Sok bátorság kell hozzá.

(Osho)

Azért osztottam meg ezt az idézetet, mert néha, életem során, bátortalanul tétováztam.. Nem sejtettem merre menjek, s ha megyek, hova jutok.. Aztán megtettem a lépést, melyet már nem bánok. Nem volt sima az út, ért fájdalom is közben, de ahová értem, ITT 🙂 most jó.. 

Reklámok

Bistey Zsuzsa gondolatai

Teremts csendet magad körül és figyeld belső működésedet. Ismerd meg gondolati folyamataid minőségét. Amit magadról így megtudsz, arra az érzelemmentes gondolatiság fényével világíts rá.
Szabadítsd meg önismereted első szilánkjait az asztrális indulatoktól, és fürdesd meg a hűvös, tiszta szellem fényében… Amit így megtanulsz, újabb tanuláshoz vezet majd, amíg lassan fel nem ébred benned az emlékezet, meg nem nyílik újra a harmadik szemed, fel nem ragyog gerinced mentén szellemi erőid hét központja.
Tanulj magad, de soha ne hidd, hogy ismered magad… Haladj az úton, és amit megtanultál, azonnal aktiváld mindennapi életedben, az anyag szintjén.
Amiben így részt veszel, az nem kisebb munka, mint az anyag szellemiesítése, a hazavezető út építése. Benned van a királyság, magadban hordozod, magadnak kell előhívnod tulajdon tévelygéseid eonok óta lerakódott salakjából. 
Ezt a feladatot helyetted soha senki el nem végezheti, ezt a benső aktivitást semmiféle hit vagy meggyőződés nem helyettesítheti.
A feladat egyidős veled, végzed is az idők kezdetétől, csak emlékezeted is elhomályosult. Újra és újra megjelensz a föld szigorú iskolájában, amíg a karmikus kínpadon lényednek minden felülete villogó tisztává csiszolódik.
Ez a folyamat soha nem büntetés, hanem az isteni szeretet legmagasabb manifesztációja.
A Kegyelem egyetlen eltévedt gyermekét sem hagyja elveszni.
A megváltás munkája azonban a tiéd. Amennyit elvégzel belőle egy-egy testetöltésed alatt, úgy formálod majd újra asztrál és mentál tested energetikai képletét következő inkarnációid anyagi kereteinek megalkotásához.
Ebben a csodálatosan egyszerű és kozmikusan igazságos körforgásban, a Karma és a Szabad Akarat kettős törvényének sínein építed magad fokról fokra, annak a hatalmas fénylő lénynek a mintájára, akinek emlékeztető sugarát fénymagként ma is magadban hordod. Aki valaha voltál, és akivé ismét válnod kell.
Más út nincs.
Forog, pörög a Szamszára, az Élet kozmikus kereke, kínálja egyfelől az uralkodó jogarát, másfelől a koldus bádogbögréjét. Melyikre van inkább szükséged következő megjelenésed színpadán? Válassz, aztán élj választásod szerint.
De vigyázz, ne feledd, a trónus magasságából csak lefelé, a templom lépcsőjéről csak felfelé vihet az út…

Tested fizikai alkotóeleme persze nem állja időtlenül a lét koptatását. Egy idő után lefoszlik rólad, hogy az anyag koloncától megpihenj egy kicsit. Megmártózhass igazi szférád magasabb energiáiban, feltöltekezhess a következő próbatételig.
Ennyi a halál, ennyi a születés.
A halál a titkos tanítások fényében sohasem megsemmisülés, hanem létforma váltás. Igazi oka a születés.
A halál a teremtés másik ajtaja, küszöbét éppoly gyakran koptatod majd, mint a születését. De ne feledd, a bölcsek mindig a halál ajtaját kopogtatják, a küszöb lehetőségét keresik, pontosan tudják, hogy mennyire fontos, hogyan lépsz át ismét a szellemi szférákba egy fizikai lét után.
A küszöböt átlépheted úgy, hogy tudsz magasabb létformáid rád szabott feladatairól, és akkor a következő földi megjelenésben a születéskor szemedre hulló fátyol csak részben takarja el a múltadat.
Letépett szemhéjjal születni iszonyú próbatétel, részleges memóriával születni kiérdemelt előjog. Bármelyik esik rád, élj vele a megismert törvények állandó fényében.
Élsz, tanulsz, dolgozol, építed magad az egyetlen lehetséges úton: másokat építve. Anyagi-szellemi javaidat bő kézzel szórod mások felé, mert ahová te tartasz, oda poggyász nélkül kell megérkezned. Felébredt intuíciód fényében a fizikai világ egy könnyebb, tisztább közeggé válik.
Tudatosan építed, formálod, auráját tisztítod minden gondolattal. A természet energiái élő valóságukban megmutatják magukat neked, az anyag lassan rád bízza magát, elveszti sűrű és sötét voltát…
Körülményeid belülről figyelt képletéből újra és újra felvillan a szellemi építkezés földre vetülő törvénye: egy levél sem hullik le véletlenül a fáról. Igen, minden hajad szála megszámoltatik…
Felébredt pszichikai erőid egyre növelik aurád magnetizmusát. Lassan köréd rendeződnek azok, akik veled egy úton járnak, akik be tudják fogadni, amit adni tudsz, vagy elhozták azt, amire neked van szükséged.
Ez a legmagasabb szellemi áramlás teremti meg benned az igazi testvériség és egyenlőség tudatát, amelynek semmi köze nem lehet a materiális érdekeket takaró jelszavakhoz, hiszen ez az egyenlőség nem a fizikai világ terméke…

Tovább az úton

Rengeteg út van és rengeteg zsákutca. Rengeteg lehetőség és rengeteg rossz döntés. Megyünk az úton, ami adatott, és néha megesik, hogy az ember lánya egyszerűen eltéved, mert rossz sarkon fordul be. Nem érdemes azon rágódni, mi lett volna “ha..”! Meg kell keresni a helyes utat, és tovább kell menni. Mindannyian a saját utunkat járjuk. És mi a cél? Hogy megvalósítsuk önmagunkat!


Ahol a szivárvány földet ér

Egyszer volt, hol nem volt, lombos erdők, gazdag rétek közt volt egy kis falu. Lakói földművelésből éltek, nem voltak gazdagok, de mindenük megvolt, amire szükségük volt, és ami a legfontosabb, boldogak voltak.

Élt a faluban egy fiú, aki folyton sopánkodott, nem érezte magát boldognak.
Egy napon elment a falu bölcséhez tanácsot kérni:
“Te, aki minden bölcsesség tudója vagy, kérlek, adj választ a problémámra.
Olyan boldogtalan vagyok itt a faluban, minden olyan unalmas, a környéket is százszor bejártam már, ismerek minden fát az erdőben, minden virágot a réten, az állatokat, madarakat, minden nap egyforma, nem találok már semmi újat, ami színt hozna az életembe. Kérlek, mondd meg, hol van az a hely, ahol végre boldogan élhetek.”
A bölcs Öreg csak mosolygott a szakálla alatt, majd így felelt:
“Kövesd a szivárványt, és a lábánál megtalálod azt a helyet, ahol boldogan élhetsz.”

rainbow
A fiú megköszönte a tanácsot, és reményekkel tele várta, hogy mikor pillantja meg a szivárványt.
Nem kellett sokat várnia, másnap délután egy nyári zápor után megjelent az égen a várva várt jel.
Összecsomagolt hát, elbúcsúzott szüleitől, és elindult a szivárvány után.

Hosszasan gyalogolt, mígnem egy napon elérte a sivatagot, ahol egy oázisra lelt. Volt itt egy kis falu is. Úgy gondolta a fiú, hogy bár ez még nem a szivárvány lába, de itt biztos jól fogja érezni magát. Pár hónapot a helyiekkel töltött, boldog volt, hogy új emberekkel találkozott, és az oázist gyönyörűnek találta. Azt gondolta magában: “igen, ez az a hely, ahol boldogan élhetek.” Ám egyik nap óriási homokvihar söpört végig az oázison, elfújta a kunyhókat, szétrombolt mindent, és a falut betemette a forró sivatagi homok.

Ekkor ismét megjelent a szivárvány az égen, a fiú, pedig követte. Pár nap múlva elérte az óceánt. A parton talált egy kis halászfalut. Elcsodálkozott, hogy milyen gyönyörű kék és végtelen a víztömeg, a parton hófehér a homok, és a naplemente káprázatos aranyhidat varázsol a vízre minden este. Mélyen magába szívta az óceán tiszta illatát, és ezt gondolta magában: “igen, ez az a hely, ahol boldogan élhetek.” Minden nap eljárt a helyiekkel halászni, élte az életét, és nagyon boldognak érezte magát.
Ám egy napon szörnyű vihar tombolt a tengeren, hatalmas hullámokat zúdítva a partra. A halászfalut elmosta az óceán vize a föld színéről.

rainbow2

Másnap reggel újra megjelent a szivárvány az égen, és a fiú ismét követni kezdte. A jel nagyon hideg tájra hívogatta az őt, néhány nap múlva már a hó is hullani kezdett, egyre zordabb lett az idő. A fiú már nagyon fázott, mikor a hófödtetájon megpillantott egy kis falut.

A helyiek nagyon kedvesek voltak, meleg ruhát és forró italt adtak neki.
Mikor már nem fázott, a kandalló mellett ülve kinézett az ablakon.
Mindenfelé érintetlen tiszta havat látott, meg hatalmas fenyőket, melyek ágai lustán pihentek a fehér “takaró” alatt. Kiállt a házikó elé, nézte a sűrű hóesést, és a mesés tájat, közben azt gondolta magában “igen, ez már biztosan az a hely, ahol boldog lehetek.” A falusiakkal eljárt vadászni az erdőbe, este, pedig otthon várta a meleg házikó, és ő minden éjjel hallgatta a kandallóban pattogó tűz dallamát.
Ám egy napon hatalmas lavina zúdult a falura, és a hó mindent maga alá temetett.

A fiú kezdett csalódott lenni. Annyi szép tájon járt már, de egyik sem lehetett az otthona, sehol nem lehetett sokáig boldog. Aztán eszébe jutottak a bölcs Öreg szavai: “Kövesd a szivárványt, és a lábánál megtalálod azt a helyet, ahol boldogan élhetsz.” A fiú gondolataiból felocsúdva ismét megpillantotta a jelet. Nem nagyon hitt már benne, de a szíve mégis azt súgta, hogy követnie kell. Csak még most, utoljára. Így is tett, útnak indult megint.

rainbow3
Pár nap múlva különös dolgot látott. A szivárvány lábánál mintha lenne egy falu.
Örömében ugrándozott és hangosan kiabálta: “igen, végre elértem a szivárvány lábát! Ott az a falu, a hely, ahol boldog leszek”. És elkezdett rohanni, ahogy csak a lába bírta, át az erdőn, át a mezőn, szinte szárnyalt a boldogságtól, gyönyörűnek találta az erdő fáit, a virágokat a réten, az állatokat és a madarakat. Mikor beért a faluba, különös dologra lett figyelmes. A hely, ahova megérkezett a szülőfaluja volt. Sosem látta még ilyen szépnek, és sosem érezte még magát ilyen boldognak.

“Ez az én otthonom” -kiáltott fel hangosan- “ez az a hely, ahol igazán boldog lehetek.”