A “fekete és fehér” ..

A próféta és kísérőtársa egy nagyvárosba érkezett, hogy hirdessék a tant. Hamarosan csatlakozott hozzá egy követője. “Uram! – mondta -, ebben a városban a balgaság rakott fészket valamennyi házban. Lakói csökönyösek, és nem vágynak arra, hogy valamit is tanuljanak. Egyet sem tudnál megtéríteni a kőszívűekből.” – “Igazad van!” – felelte jóságosan a próféta. Kis idő múlva egy másik hívő járult örömtől ragyogó arccal a próféta elé: “Uram! boldog városba érkeztél. Az emberek áhítják az igaz tant, és megnyitják szívüket szavaidnak.” A próféta jóságosan mosolygott, és ismét azt válaszolta: “Igazad van!” – “Ó, Uram – szólalt meg erre kísérője -, az elsőnek azt mondtad, hogy igaza van. A másodiknak, aki homlokegyenest az ellenkezőjét állította, megint csak azt mondod, hogy igaza van. Hogy lehetne a fehér ugyanaz, mint a fekete?” Mohamed erre azt felelte: “Mindenki olyannak látja a világot, amilyennek szeretné. Miért akarnám megcáfolni egyiket is, másikat is? Ez csak a rosszat látja, az meg csak a jót. Mondhatod-e, hogy valamelyikük is tévesen lát? Hisz az emberek itt is, akárcsak mindenütt, egyszerre rosszak és jók. Nem mondtak nekem semmi igaztalant, csak tökéletlent.”
Nossrat Peseschkian

híd a tavon

 

 

A herceg és a varázsló

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ifjú herceg, aki három dolog kivételével az égvilágon mindenben hitt. Nem hitt a hercegnőkben, nem hitt a szigetekben, és nem hitt Istenben. Atyja a király, egyszer azt mondta neki, hogy ezek a dolgok nem léteznek. Mivel atyja birodalmában nem voltak se hercegnők, se szigetek, és Istennek sem látta semmi jelét, az ifjú herceg hitt atyja szavának,
Azonban egy nap fogta magát a herceg és otthagyta a palotát. Vándorlása során elérkezett a szomszéd ország földjére. Ott, megrökönyödésére, a tengerparton megállva, véges-végig, ameddig csak a szem ellátott, szigetek sorakoztak nem messze a parttól. A szigeteken pedig különös és nyugtalanító külsejű lényeket pillantott meg, de hogy kik vagy mik ők, arra még gondolni sem mert. Miközben csónak után kutatott, egy frakkot viselő ember jött oda hozzá.
– Azok ott valódi szigetek ?- kérdezte tőle az ifjú herceg.
– Hát persze, hogy valódi szigetek- felelte a frakkos ember.
– És azok a különös és nyugtalanító külsejű lények?
– Azok bizony valódi és hamisítatlan hercegnők.
– De hisz akkor Istennek is léteznie kell !- kiáltott fel a herceg.
– Én vagyok Isten – felelte a frakkos ember, és meghajolt.
Az ifjú herceg, amilyen gyorsan csak tudott, hazaért.
– Tehát mégis csak hazajöttél – fogadta atyja, a király.
– Láttam szigeteket, láttam hercegnőket, láttam Istent- sorolta a herceg szemrehányóan.
A királynak arcizma sem rezdült.
– Se valódi szigetek, se valódi hercegnők, se valódi Isten nem létezik.
– De hát én a saját szememmel láttam őket!
– Akkor mondd meg nekem, hogyan volt Isten felöltözve.
– Isten frakkot viselt.
– Föl voltak hajtva a kabátujjai?
A herceg emlékezett rá, hogy igen. A király elmosolyodott.
-A ruha amit láttál, egy varázsló ruhája. Meg lettél tévesztve.
Ezt hallván a herceg visszatért a szomszéd országba, és visszament ugyanarra a partra, ahol ezúttal is összetalálkozott a frakkos emberrel.
– Atyám, a király, fölvilágosított, hogy ki is vagy te valójában- támadt neki méltatlankodva- A múlt alkalommal sikerült megtévesztened, de ez még egyszer nem fordulhat elő. Most már tudom, hogy azok ott nem valóságos szigetek és nem is valóságos hercegnők, mert te egy varázsló vagy.
A másik erre elmosolyodott.
– Téged valóban megtévesztettek, fiam. Atyád királyságában rengeteg sziget és számtalan hercegnő található. Te azonban atyád igézete alatt állsz, s ezért nem láthatod őket.
A herceg töprengve indult újra haza. Amikor atyja színe elé ért, bátran a szemébe nézett.
– Atyám, igaz az, hogy te nem is vagy valódi király, hanem csak egy varázsló?
A király elmosolyodott, és fölhajtotta kabátja ujjait.
– Igen fiam, én csupán egy varázsló vagyok.
– Akkor viszont az az ember ott a tengerparton mégis csak Isten volt.
– Az az ember ott a parton egy másik varázsló volt.
– De hát nekem tudnom kell az igazságot, az igazságot, amely a varázslaton túl létezik!
– Nincs igazság a varázslaton túl- felelte a király.
A herceg erre végtelenül elszomorodott.
Könnyes szemmel nézett föl atyjára- Akkor megölöm magam. A király varázsszavára ekkor megjelent a Halál. Ott állt az ajtóban, és intett a hercegnek, hogy jöjjön hát. A herceg erre összeborzadt. Újra megjelentek emlékeiben a gyönyörű, bár nem valódi szigetek s a nem valódi, de mégis gyönyörűséges hercegnők.
– Legyen hát – mondta. – El tudom viselni a gondolatot.
– No látod fiam- fordult felé bizakodva a király- kezd belőled is varázsló válni.

John Fowles

A tehén és a disznó


Volt egyszer egy ember, aki nagyon gazdag volt, de ugyanakkor nagyon zsugori is. A falubeliek mélységesen gyűlölték. Egy nap így szólt hozzájuk: – Vagy féltékenyek vagytok rám, vagy nem értitek, hogy én mennyire szeretem a pénzt. Isten tudja csak, melyik. De mindenesetre gyűlöltök, ezt magam is tudom. Amikor meghalok, semmit sem viszek magammal. Mindent itt hagyok másoknak. A végrendeletemben minden vagyonomat jótékony célra ajánlom fel. Akkor majd mindenki boldog lesz.

Az emberek ennek ellenére továbbra is gúnyolták és kinevették.

– Mi a gond? – kérdezte a gazdag ember. – Nem bírtok várni néhány évet a halálomig, amikor majd minden pénzemet jótékony célra fordíthatjátok?

Egy nap a gazdag ember elment sétálni. Hirtelen eleredt az eső, így hát behúzódott egy fa alá. A fa alatt meglátott egy tehenet és egy disznót. A disznó és a tehén beszélgetésbe elegyedtek, az ember pedig meghallotta, miről beszélnek.

– Miért van az, hogy téged mindenki nagyra értékel, engem pedig senki? –kérdezte a disznó a tehéntől. – Amikor meghalok, szalonnát, sonkát és kolbászt adok az embereknek. A sörtéimet is használni tudják. Három vagy négy különböző dolgot adok, míg te csak egyet: tejet. Téged miért értékelnek állandóan az emberek, és engem miért nem?

– Nézd – mondta a tehén –, én a tejet addig adom, amíg élek. Látják, hogy nagylelkű vagyok azzal, amim van. Te viszont semmit sem adsz nekik, amíg élsz. Csak miután meghalsz, akkor adhatsz szalonnát, sonkát, kolbászt és egyebeket. Az emberek nem hisznek a jövőben, a jelenben hisznek. Ha addig adsz, amíg élsz, majd értékelni fognak. Ilyen egyszerű a dolog.

Attól fogva a gazdag ember a szegényeknek adta, amije volt.

Most van itt az ideje,

Hogy jól kihasználd az időt.

Ma van a napja,

Hogy egy tökéletes napot kezdj.

A tudós négy kérdése

Volt egyszer egy nagy tudós, az egész királyságban mindenki csodálta, olyan tanult volt. Nagy tudással rendelkezett, de sajnos nagyon büszke volt.

Egy nap felvett egy arany nyakláncot, és elment egy másik király palotájába.

– Bárki, aki bölcsesség terén legyőz – mondta –, megkapja ezt az aranyláncot. Mindenkit kihívok!

Ebben a királyságban minden tudós hallott már erről a bizonyos tudósról, és féltek, hogy veszítenének. Így hát nem fogadták el a kihívást. A király nagyon szomorú volt, hogy senki sem akarja vállalni a megmérettetést.

Végül az udvari bolond azt mondta: – Én elfogadom.

A király szinte már beletörődött a vereségbe, de úgy gondolta, szórakoztató lesz nézni, ahogy a bolond versenyez. Meg volt róla győződve, hogy csupán tréfamester, és nem tudja megnyerni a nyakláncot.

– Négy kérdést fogok neked feltenni – mondta az udvari bolond. – Ha bármelyik kérdésre helyesen válaszolsz, vesztettél. De ha mindegyikre helytelen választ adsz, elfogadom a vereséget, és a király azt ad neked, amit csak akarsz.

A bolond fel is tette az első kérdést: – Hová való vagy?

– Én itt lakom – mondta a tudós, ami helytelen volt, hiszen egy másik királyságból jött. Tehát mivel rossz választ adott, az első próbának megfelelt.

Elhangzott hát a bolond második kérdése: – Mióta vagy itt?

– Három éve – felelte a tudós, ami ismét csak helytelen volt. Az udvari bolondnak még mindig nem sikerült kifogni rajta.

– Királyunk jó, kedves és bőkezű, egyetértesz? – szólt a harmadik kérdés.

– Micsoda? A királyotok? Ez egyáltalán nem igaz – mondta a tudós. – A királyotok istentelen és goromba.

A tudós tehát a harmadik próbát is sikerrel teljesítette.

– Úgy látszik, nem tudlak megverni – szólt az udvari bolond. – Hány kérdést is tettem fel eddig?

– Három kérdést tettél fel – mondta a tudós –, és még egyet kérdezhetsz. Ha nem válaszolok rá helyesen, veszítesz.

– No nézd csak! – kiáltott fel a bolond. – A tudós veszített. Erre a kérdésemre helyesen válaszolt.

Így hát a tudós odaadta a nyakláncát az udvari bolondnak, az meg rögtön odaadta a királynak. A tudós büszkesége romokban hevert.

– Soha többé nem jövök a birodalmadba, hogy próbára tegyek másokat.

A tudósok mind le voltak nyűgözve az udvari bolond ötletességétől. Tudták, hogy nekik nem sikerült volna megverni a nagy tudóst.

– Látjátok – szólt a bolond – amikor a nagy tudósok nem éberek, veszítenek. Ha éber lett volna, megmenekült volna.

A kicsi lélek meséje

Egyszer volt hol nem volt, az időtlenségen túl, volt egy kicsi lélek, aki
ezt mondta Istennek, “Tudom ám, hogy ki vagyok én!”
Ez csodálatos! Ki vagy? – kérdezte Isten
Én vagyok a Fény! – kiáltotta a Kicsi Lélek
Isten szélesen mosolygott. Nagyon helyes! – kiáltott fel. – Te vagy a Fény.

A kicsi lélek nagyon boldog volt, hogy rájött arra amit a Királyságban már
az összes lélek tudott.
Pompás! – mondta – Ez igazán király!

De hamarosan, ez már kevésnek bizonyult. A Kicsi Lélek izgatott lett, és
most már az akart lenni, aki valójában volt. Így visszament Istenhez (ami
nem rossz ötlet mindazoknak a lelkeknek, akik szükségét érzik, hogy valódi
önmaguk legyenek) és azt mondta:
– Szia, Isten! Most, hogy tudom Ki Vagyok, vajon jó nekem, hogy az vagyok?

– Arra gondolsz, hogy az akarsz lenni, Aki Valójában Vagy? – kérdezte Isten.

– Igen – válaszolta a Kicsi Lélek – egy dolog tudni, hogy Ki Vagyok, és egy
másik dolog teljes valójában az lenni. Szeretném érezni, milyen Fénynek
lenni!

– De te már Fény vagy – válaszolta mosolyogva Isten.

– Igen, de meg akarom érteni milyen érzés – kiáltotta a Kicsi Lélek.

– Jó – válaszolta kuncogva Isten – feltételezem, tudnom kellett volna. Te
mindig a kalandvágyók közül való voltál.
Aztán Isten arckifejezése megváltozott: – Van itt egy dolog.

– Mi? – kérdezte a Kicsi Lélek.

– Igen, nincs itt semmi más csak Fény. Látod, én csak azt teremtettem, aki
te vagy; és így nem könnyű feladat megtapasztalni, Ki Vagy Valójában, amíg
nincs itt semmi, más, ami nem te vagy.

– Huh? – válaszolta a Kicsi Lélek, aki most egy kicsit összezavarodott.

– Gondold csak el – mondta Isten. – Olyan vagy mint a Nap Sugara. Ó, ahol te
vagy, ott minden rendben van. Mint milliónyi és milliárdnyi gyertyaláng
együtt alkotjátok a Napot. Nélkületek, a Nap nem lehetne a Nap. Sőt, Napnak
lenni a gyertyalángjai nélkül.és ez egyáltalán nem az a Nap lenne; nem
ragyogna olyan fényesen.
Mégis, hogyan ismerd meg magad, mint Fény, mikor a Fény között vagy – ez a
kérdés.

– Rendben – tért magához a Kicsi Lélek, – Te vagy Isten. Találj ki valamit!

Megint elmosolyodott Isten. – Már megvan. – mondta. – Mivel nem tudod látni
magad, mint Fény mikor a Fényben vagy, körülveszünk téged sötétséggel.

– Mi az a sötétség? – kérdezte a Kicsi Lélek.

– Ez az, ami nem te vagy – válaszolta Isten.
Félni fogok a sötétségtől? – kiáltotta a Kicsi Lélek.
Csak ha azt választod – válaszolta Isten. -Nincs ott semmi, amitől igazán
félni kellene, hacsak el nem határozod, hogy van. Látod, az egészet mi
találjuk ki. Csak színlelünk.

– Ó – mondta a Kicsi Lélek, és már jobban érezte magát.

Aztán Isten elmagyarázta, azért hogy valamit is meg tudjunk tapasztalni,
pontosan az ellentéte fog elénk tárulni. – Ez egy óriási ajándék – mondta
Isten – mert e nélkül nem tudhatnád meg, milyen bármi más.
Nem ismerheted a Meleget a Hideg nélkül, a Fentet a Lent nélkül, a Gyorsat a
Lassú nélkül. Nem tudhatod mi az a Bal a Jobb nélkül, az Itt az Ott nélkül,
a Most állapotát a Később nélkül.
Így tehát – foglalta össze Isten – mikor körülvesz a sötétség, ne rázd az
öklödet, ne emeld fel a hangodat, és ne átkozd a sötétséget. Inkább légy a
Fény a sötétségben, és ne légy dühös érte. Aztán, tudni fogod Ki Vagy
Valójában, és mások szintén tudni fogják. Engedd, hogy a Fényed ragyogjon,
ebből mindenki tudni fogja, milyen különleges vagy!

– Úgy érted, az rendben van, hogy a többiek láthatják mennyire különleges
vagyok?

– Természetesen. – kuncogott Isten. Nagyon jól van! De emlékezz, a
“különleges” nem azt jelenti, hogy “jobb”. Mindenki különleges, mindenki a
saját módján! Azért ezt sokan elfelejtették. Csak akkor fogják megérteni,
hogy jó különlegesnek lenni, amikor látják, hogy neked, jó különlegesnek
lenni.

– Remek! – mondta a Kicsi Lélek, mókásan táncolt, szökdécselt, nevetett és
ugrált. – Olyan különleges lehetek, amilyen csak akarok!

– Igen, és elkezdheted már most rögtön.- mondta Isten, aki táncolt, ugrált
és együtt nevetett a Kicsi Lélekkel.

– Miben akarsz különleges lenni?

– Miben különleges? – ismételte a Kicsi Lélek. – Nem értem.

– Rendben. – kezdte el a magyarázatot Isten. – Fénynek és különlegesnek
lenni sokféle részből áll. Különlegesen kedvesnek, gyengédnek lenni.
Különleges alkotó képességgel rendelkezni. Vagy különlegesen türelmesnek
lenni. El tudsz képzelni, még bármilyen más módot is, hogy különleges légy?

A Kicsi Lélek csendben leült egy pillanatra. – El tudok képzelni sokféle
módot, hogyan lehetek különleges! – kiáltott fel – Különleges dolog
segítőkésznek vagy jószívűnek lenni. Különleges barátságosnak, és különleges
előzékenynek lenni másokkal!

– Igen! – értett egyet Isten, – és bármelyik pillanatban, bármi vagy
bármilyen különleges dolog a tiéd lehet, amit csak kívánsz. Ezt jelenti
Fénynek lenni.

-Tudom mit szeretnék! Tudom mit szeretnék! – jelentette be a Kicsi Lélek
nagyon izgatottan.
A különlegesnek az a része szeretnék lenni, amit megbocsátásnak hívnak.
Ugye, különleges a megbocsátás?

– Ó, igen.- biztosította őt Isten – Ez nagyon különleges.

– Rendben – mondta a Kicsi Lélek. – Ez az amit óhajtok. Megbocsátó szeretnék
lenni. Szeretném megtapasztalni.

– Jó – mondta Isten – de van még itt egy dolog amit tudnod kell.

A Kicsi Lélek egy kicsit türelmetlen lett. Úgy tűnt még mindig van némi
komplikáció.
Mi az? – sóhajtotta.

– Nincs senki akinek megbocsájthatnál.

– Senki? – A Kicsi Lélek nehezen tudta elhinni amit az imént hallott.

Senki! – válaszolta Isten.
Minden amit teremtettem, tökéletes. Nincs egyetlen lélek sem az egész
teremtésben, aki kevésbé tökéletes mint te. Nézz csak körül.

A Kicsi Lélek csak most vette észre, hogy egy hatalmas tömeg csoportosult
köré. Lelkek jöttek, az egész Királyság széltéből és hosszából, hogy hallják
a Kicsi Lélek rendkívüli társalgását Istennel.
Körülnézve a megszámlálhatatlanul sok összegyűlt lelken, a Kicsi Léleknek
egyet kellett értenie. Senki nem tűnt kevésbé csodálatosnak, kevésbé
pompásnak, vagy kevésbé tökéletesnek mint a Kicsi Lélek, maga.
Olyan csodálatos lelkek csoportosultak köré, és annyira csodálatosan
testesítették meg a Fényt, hogy a Kicsi Lélek alig bírta nézni őket.

– Tehát kinek akarsz megbocsátani? – kérdezte Isten.

– Srácok, ez többé már nem vicces! – morgott a Kicsi Lélek. Meg szeretném
tapasztalni, milyen Megbocsátónak lenni. Szeretném tudni, milyen
“különlegesnek” lenni.
És a Kicsi Lélek megtanulta, milyen az amikor szomorúságot érez. De aztán
egy Barátságos Lélek kilépett a tömegből.
– Ne aggódj, Kicsi Lélek – mondta – Én segítek neked.

– Te fogsz segíteni? – ragyogott fel a Kicsi Lélek – De mit tudsz tenni?

– Adhatok valamit amiért megbocsáthatsz!

– Tudsz?

– Természetesen! – csiripelte a Barátságos Lélek – Megjelenek a következő
életedben, és teszek valamit amiért megbocsáthatsz.

– De miért? Miért tennéd ezt? – kérdezte a Kicsi Lélek. Te, aki annyira
abszolút tökéletes vagy! Te, aki oly gyors sebességgel vagy képes vibrálni,
hogy létrehozod a Fényt, nehezen tudom ezt elképzelni rólad! Hogyan tudnád
megtenni, hogy a vibrálás, amitől oly fényesen ragyogsz, lelassuljon
annyira, hogy a Fényed átalakuljon sötétséggé és sűrűséggé? Hogyan lennél
képes, te aki oly könnyed vagy, hogy a csillagok tetején táncolsz és a
gondolat sebességével jutsz át a Királyság túloldalára, hogy bekerülj az
életembe és megtegyed ezt a nagyon nehéz és rossz dolgot?

– Egyszerű – válaszolta a Barátságos Lélek – Megtenném, mert Szeretlek.

A Kicsi Lélek meglepetnek tűnt a válasz hallatán.

– Ne légy meglepve – mondta a Barátságos Lélek – Megtetted már ugyanezt
értem. Nem emlékszel? Ó, rengetegszer együtt táncoltunk, te és én. Ezer meg
ezer éven keresztül, és eonokon át táncoltunk együtt. Sok helyen és sokszor
játszottunk együtt. Csak te most nem emlékszel. Mindketten voltunk már
Minden. Voltunk a Fent és Lent, a Bal és Jobb. Voltunk az Itt és Ott, a Most
és az Aztán. Voltunk férfi és nő, jó és rossz – mindketten voltunk áldozat
és cselszövő is.
Így jöttünk sok idővel ezelőtt együtt, te és én, mindegyikünk pontosan és
tökéletesen hozta a Kifejezés Lehetőségét és a Megtapasztalást, hogy Kik
Vagyunk Valójában.
És így – magyarázta tovább a Barátságos Lélek – Megjelenek a következő
életedben, és most én leszek a “rossz”. Valami nagyon szörnyűt fogok tenni,
és akkor megtapasztalhatod a megbocsátást.

– De mit fogsz tenni? – kérdezte a Kicsi Lélek egy kicsit idegesen – Nagyon
szörnyű lesz?

– Ó – felelte a Barátságos Lélek kacsintva – Majd kitalálunk valamit.
Aztán a Barátságos Lélek komollyá vált, és halkan azt mondta – De tudod, egy
dolog felől biztosítanod kell.

– Mi az? – akarta tudni a Kicsi Lélek.
Le fogom lassítani a rezgésemet, hogy nagyon nehézzé váljak, és megtegyem
ezt a “nem túl szép dolgot”. Valami nagyon eltérőt fogok mutatni, mint
amilyen vagyok. És egy szívességet kérek tőled a visszatéréshez.

– Ó, bármit, bármit! – kiáltotta a Kicsi Lélek, és elkezdett táncolni és
énekelni.
Megbocsátó leszek! Megbocsátó leszek!
Aztán a Kicsi Lélek észrevette, hogy a Barátságos Lélek nagyon csöndben
maradt.
Mi az? – kérdezte – Mit tehetek érted? Te egy igazi angyal vagy, hogy
hajlandó vagy megtenni ezt értem!

– Természetesen, a Barátságos Lélek egy angyal! – szólt közbe Isten. –
Mindenki az! Mindig emlékezz: Soha nem küldtem mást, csak angyalokat!

Így, a Kicsi Lélek még többet akart tudni, mint valaha, hogy eleget tegyen a
Barátságos Lélek kérésének.
– Mit tehetek érted? – kérdezte újra a Kicsi Lélek.

– Egyszer bántani foglak és legyőzlek – válaszolta. – Abban a pillanatban,
amikor a legrosszabb dolgot teszem veled, amit talán el tudsz képzelni.

– Igen? – szólt közbe a Kicsi Lélek – Igen.?

– Emlékezz, Ki Vagyok Valójában.

– Ó, Emlékezni fogok! – kiáltotta a Kicsi Lélek – Megígérem! Mindig
emlékezni fogok rád, mint ahogy itt és most vagy!

– Jó – válaszolta a Barátságos Lélek – mert látod, keménynek kell látszanom,
és el fogom felejteni, ki vagyok. És ha te nem emlékszel rám, mint ahogy én
magam sem, nagyon hosszú ideig nem leszek képes emlékezni. És ha én
elfelejtem Ki Vagyok, te is elfelejtheted, Ki Vagy Te, így mindketten
elveszettek leszünk. Aztán szükségünk lesz egy másik lélekre, aki eljön, és
emlékeztet rá minket, Kik Vagyunk.

– Nem, nem lesz szükségünk rá! – ígérte meg újra a Kicsi Lélek – Én,
emlékezni fogok rád! És megköszönöm, amiért elhozod ezt az ajándékot, és a
lehetőséget melyben megtapasztalhatom, Ki Vagyok Én.

Így, létrejött a megállapodás. A Kicsi Lélek, elindult az új életbe,
izgatottan, amiért egy különleges dolog részese lesz, amit Megbocsátásnak
hívnak.
És a Kicsi Lélek nyugtalanul várakozott, hogy meg tudja tapasztalni a
Megbocsátást, és megköszönje akármelyik lélek tette is azt lehetővé.
Új életének minden pillanatában, valahányszor csak egy új lélek bukkant fel
a színen, és az új lélek örömet vagy szomorúságot hozott – és főleg ha
szomorúságot hozott – a Kicsi Lélek visszaemlékezett arra, amit Isten
mondott.

– Mindig emlékezz – mosolygott Isten – Soha nem küldtem mást, csak
angyalokat.

/Neale Donald Walsch: Kicsi lélek és a Nap/

Egy keleti történet

Két koldus lakott az egyik falu mellett. Az egyikük vak volt, a másiknak nem volt lába. Egy napon kigyulladt a falu melletti erdő, amelyben éltek. A koldusok természetesen vetélytársak voltak – ugyanazt a foglalkozást űzték, ugyanazoktól az emberektől kéregettek -, szüntelen haragban álltak egymással. Ellenségek voltak, nem barátok.
Azonos foglalkozást űző emberek nem lehetnek barátok. Rendkívül bonyolulttá teszi a dolgot a versengés, mivel ugyanazok az ügyfelek állnak rendelkezésükre. A koldusok felcímkézik az adakozókat: „Ne feledd, ez az én emberem; ne merd zaklatni.” Te nem tudod, melyikükhöz tartozol, melyikük birtokol, de valamelyik koldus az utcán a saját birtokának tekint. Talán harcolt is érted, megnyerte a küzdelmet, és most az ö tulajdona vagy…
Régebben gyakran láttam egy koldust az egyetem mellett; egy nap viszont a piacon bukkantam rá. Korábban mindig ott volt az egyetemnél, mert a fiatalok nagylelkűbbek; az idősebbek fösvényebbé válnak, több bennük a félelem. Közelít a halál, úgy tűnik, a pénz az egyetlen, ami segíthet. Ha van pénzük, akkor feltehetően mások is segítenek majd; ha nincs pénzük, még a saját fiuk, még a saját lányuk sem törődik velük. A fiatalok könnyebben
költekeznek. Még fiatalok, képesek pénzt keresni; előttük az élet, még hosszú élet áll előttük.
Ez egy tehetősebb koldus volt, mert Indiában csak olyan diák járhat egyetemre, aki gazdag családból származik; máskülönben hatalmas küzdelmet kell vívnia. Bejut néhány szegény diák is, de nekik nagyon gyötrelmes, nagyon fárasztó a dolguk. Én is szegény családból származtam. Egész éjjel egy újság szerkesztőjeként dolgoztam, nappal pedig egyetemre
jártam. Évekig nem alhattam többet három-négy óránál – azt is csak akkor, ha sikerült időt szakítanom erre napközben vagy éjszaka.
És ez a koldus, persze, nagyon erős is volt. Egyetlen sorstársa sem tehette be a lábát az egyetem utcájába, még a belépés is tilos volt számukra. Mindenki tudta, kihez tartozik az egyetem környéke: ahhoz a koldushoz! Egy nap aztán egy fiatalembert pillantottam meg a helyén, az öreg nem volt sehol.
Megkérdeztem tőle:
– Mi történt? Hol az öregember?
– Ő az apósom – felelte a férfi. – Ajándékba kaptam tőle az egyetemet.
Nos, az egyetem nem tudott róla, hogy a tulajdonosa megváltozott, hogy már valaki más birtokolja. A fiatalember megmagyarázta A dolgot:
– Feleségül vettem az öreg lányát.
Indiában hozományt adnak, ha feleségül veszed valakinek a lányát. Nem csak a lányt kapod meg: ha az apósod nagyon gazdag, adnia kell vele egy autót vagy egy házat is. Ha nincs nagy vagyona, legalább egy robogót, vagy ha még azt sem, legalább egy biciklit, de egy-két dolgot kapnod kell tőle – egy rádiót, egy televíziót -, meg valamennyi készpénzt is. Ha valóban gazdag, lehetőséget kínál arra, hogy külföldre utazz, hogy tanulj, hogy képzettebb ember legyen belőled, orvos vagy mérnök – ő pedig állja a költségeket.
Ennek a koldusnak a lánya férjhez ment, és a fiatalember megkapta hozományul az egész egyetemet. Azt mondta:
-Mától ez az utca és ez az egyetem hozzám tartozik. És az apósom azt is megmutatta, kik az ügyfeleim.
Megláttam az öregembert a piacon, és odamentem hozzá:
-Nagyszerű! Nagyon szép hozományt adtál a vejednek.
– Igen – felelte a koldus -, egyetlen lányom van, és valamit tenni akartam a férjéért. Nekiadtam a legjobb koldulóhelyet. Most itt vagyok, próbálom kialakítani a birodalmamat a piacon. Nagyon kemény munka, mert sok itt a koldus, idősebbek, akik már kisajátították az ügyfeleket. De aggodalomra semmi ok. Meg fogom oldani a feladatot; kidobok néhány koldust innen.
És minden bizonnyal úgy is tett.
Tehát, amikor az erdő kigyulladt, a két koldus elgondolkodott egy pillanatra. Ellenségek voltak, még csak nem is beszéltek egymással, de ez most vészhelyzet volt.
A vak ember azt mondta a másiknak, akinek nem volt lába:
-Egyetlen módon menekülhetünk meg, ha felülsz a vállamra: te használod az én lábamat, én pedig a te szemedet. Ez az egyetlen útja a menekülésnek.
Azonnal felfogták a helyzetet. Nem volt gond. A lábatlan ember nem juthatott ki; képtelen lett volna átjutni az erdőn, lángokban állt az egész. Előrébb juthatott volna egy kicsit, de az nem segített volna. Menekülésre, nagyon gyors menekülésre vőit szükség. A vak férfi is biztos volt abban, hogy nem juthat ki. Nem tudta, merre van a tűz, merre van az út, hol égnek a fák és hol nem. Egy vak… elveszett volna. De mindketten intelligens emberek voltak, félretették ellenséges érzéseiket, barátokká váltak, és megmenekültek.

A hiányzó tégla

Egy napon, amikor feleségemmel elutaztunk valahova a titkárnőm küldött
egy faxot:

“A konyha felújítása közben kiderült, hogy hiányzik egy üvegtégla.”

Csatolom az eredeti tervrajz mellé a tervező javaslatát is, amivel a
hiány kiküszöbölhető. A dolog kettős volt, amiben két elemnek kellett érvényesülnie egyrészt kisfeleségem tervezésének: azaz a
téglák harmonizáljanak és szabadon biztosítsák a szellőzéshez
elengedhetetlen könnyű nyithatóságot.
Másrészt kövessék a tervrajzot, hogy zökkenőmentesen megoldódjon a
hiányzó tégla kérdése: egy valóságos összerakósjáték feladványként, amiben
érvényesülnie kell az összhangnak egy olyan üvegsarkokból adódó keszekuszaságban, ami ellentmond minden szépérzéknek.

– Nincs más teendő, csak vegyetek még egy téglát. – Írta vissza a
feleségem. Így is történt, és maradt minden az eredeti tervek szerint.
Azon a délutánon sokat elmélkedtem a történteken; azon hogy
életünk során mily sokszor torzítjuk el teljesen mindazt, amit elterveztünk
egyetlen tégla hiánya miatt.