Tárgyak helyett, szeresd az embereket

Míg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ és vonalakat karcolt az autó oldalára.

Haragjában, a férfi megfogta a gyermek kezét és többször ráütött, nem is figyelve arra, hogy a francia kulccsal üti.

A kórházban a gyermek elveszítette az összes ujját a többszörös törés miatt. A kórházban a fiú, szemében fájó tekintettel azt kérdezte: Apa, mikor fognak visszanőni az ujjaim?

Az apa felismerve tettének súlyát, szólni sem tudott. Visszament az autójához és többször belerúgott.

Saját cselekedetétől feldúlva leült az autó elé és a karcolásokat nézte. A gyermek azt írta:

SZERETLEK APA!”

A tárgyak használatra vannak, az emberek szeretetre! A probléma a mai világban az, hogy az emberek vannak használva és a tárgyak szeretve.

Legyünk óvatosak és tartsuk emlékezetünkben ezt a gondolatot:

A tárgyak azért vannak, hogy használjuk,

az emberek pedig hogy szeressük őket!

Légy ura érzelmeidnek:

– vigyázz a gondolataidra, szavak lesznek belőlük,

– vigyázz a szavaidra, cselekedetek lesznek belőlük,

– vigyázz a cselekedeteidre, megszokások lesznek belőlük,

– vigyázz a megszokásaidra, szenvedély lesz belőlük,

– vigyázz a szenvedélyedre, rabsággá és végzeteddé válhat!

A harag és a szeretet nem ismernek határt. Válaszd a szeretetet, hogy szép és kedves életed legyen!

A halász és a piackutató

A halász hazatér fatörzsből vájt csónakján és találkozik egy külföldi
piackutató szakemberrel, aki ebben a fejlődő országban dolgozik.

A piackutató megkérdezi a halásztól, hogy miért jött haza olyan korán.

A halász azt feleli, hogy tovább is maradhatott volna, de elég halat fogott
ahhoz, hogy gondoskodjon a családjáról.

-. és egyébként mivel tölti az idejét? – kérdezi a szakember.

– Hát, például halászgatok. Játszom a gyerekeimmel. Amikor nagy a forróság,
lepihenünk. Este együtt vacsorázunk. Összejövünk a barátainkkal és zenélünk
egy kicsit – feleli a halász.

A piackutató itt közbevág:

– Nézze, nekem egyetemi diplomám van, és tanultam ezekről a dolgokról.
Segíteni akarok magának. Hosszabb ideig kellene halásznia. Akkor több pénzt
keresne, és hamarosan egy nagyobb csónakot tudna vásárolni ennél a kis
kivájt fatörzsnél. Nagyobb csónakkal még több pénzt tudna keresni, és nem
kellene hozzá sok idő, máris szert tudna tenni egy több csónakból álló
vonóhálós flottára.

– És azután? – kérdezi a halász.

– Azután ahelyett, hogy viszonteladón keresztül árulná a halait, közvetlenül
a gyárnak tudná eladni, amit fogott, vagy beindíthatna egy saját
halfeldolgozó üzemet. Akkor el tudna menni ebből a porfészekből Cotonouba,
Párizsba vagy New Yorkba, és onnan irányíthatná a vállalkozást. Még azt is
fontolóra vehetné, hogy bevezesse a tőzsdére az üzletet, és akkor már
milliókat kereshetne.

– Mennyi idő alatt tudnám ezt elérni? – érdeklődik a halász.

– Úgy 15-20 év alatt – válaszolja a piackutató.

– És azután? – folytatja a kérdezősködést a halász.

– Ekkor kezd érdekessé válni az élet – magyarázza a szakember.

-Nyugdíjba vonulhatna. Otthagyhatná a városi rohanó életformát, és egy távol eső faluba költözhetne.

– És azután mi lenne? – kérdezi a halász.

– Akkor volna ideje halászgatni, játszani a gyermekeivel, a nagy forróság
idején lepihenni, együtt vacsorázni a családjával és összejönni a barátaival
zenélgetni kicsit…………….

Jó feleség

A mesék olyanok, mint némely derék ember: ahogy vénülnek, úgy szépülnek, s bizony ezt jólesik látni!
Jártál-e már falun, s láttál-e afféle zsúptetős, meszelt falú igazi öreg parasztházat? Zsúpfödelét felveri a fű, zöld moha párnázza, a kéményén meg gólya fészkel, mert az nem hiányozhat róla: Kidőlt-bedőlt a fala, alacsonyak az ablakai, s csak egyet lehet közülük kinyitni. A kemence úgy domborodik, mint egy gömbölyű pocak; a kerítésen kihabzik az orgonavirág, egy görbe derekú fűzfa tövében tócsa kéklik, kacsa bukdácsol benne a fiókáival. Hogy el ne felejtsem: még egy láncos házőrző is van ott; mindent és mindenkit megugat.
No, hát szakasztott ilyen parasztház állt egy faluvégen, öreg házaspár lakott benne, egy paraszt meg a felesége. Kevésen eltengődtek, s még fölös jószáguk is volt: a lovuk, amely ott legelészett naphosszat az országút szélén. A parasztember néha ezen lovagolt be a városba, máskor meg a szomszédok kérték kölcsön, s viszonozták ezzel-azzal, de hát több hasznot nem hajtott a ló. Ezért elhatározták, hogy vásárra hajtják a lovat, eladják vagy elcserélik hasznosabb jószágért. De mi legyen az?
– Azt te tudod a legjobban, apjuk! – mondta az asszony. – Éppen ma van hetivásár a városban, eredj, add el a lovunkat pénzért vagy más jószágért. Te mindig okosan cselekszel. Eredj hát a vásárra!
Megkötötte szépen az ura nyakravalóját, mert ahhoz ő értett jobban; kettős csokrot kötött rá, ami legényes külsőt adott az öregnek. Még a kalapjáról is leveregette a port, aztán megcsókolta, s az ember elkocogott a lován, amelyet vagy elad ma, vagy elcserél hasznosabb jószágért. Majd tudja ő, hogy lesz a legjobb!
Tűzött a nap, egy tenyérnyi felhő sem látszott az égen. Vásárosok verték föl az országút porát; ki kocsin, ki lovon, ki csak gyalogszerrel. Rekkenő hőség volt, egyetlen fa sem kínált árnyékot végig az úton.
Kocogott a mi emberünk a lován, s szembetalálkozott egy másik paraszttal, aki tehenet hajtott az országúton, olyan takarosat, amilyen csak lehet egy tehén.
“Ez biztosan jó tejelő – gondolta a paraszt, amikor szemügyre vette. – Hátha cserélnénk!”
– Hallod-e, koma! – szólította meg a tehenes embert. – Állj csak meg egy szóra! Megegyezhetnénk. Nézd meg a lovamat, többet ér, mint a tehened, de nekem a tehén jobb hasznot hajtana. Cserélsz-e velem?
– Cserélek én! – mondta az, s nyomban megkötötték az egyezséget.
A mi emberünk most már hazafordulhatott volna, hiszen amiért útnak indult, azt elvégezte. De ő már eltervezte magában, hogy avásárba megy, hát nem akart róla elmaradni. Ballagott hát tovább, hajtotta a tehenet, az is ballagott, s nemsokára utolértek egy embert, aki egy birkát vezetett az országúton. Szép birka volt, sűrű gyapjas, jól kihízott.
“Ez volna még csak jó nekünk! – gondolta a parasztember. – Ellegelészhetne az árokparton, télen meg bejöhetne közénk a jó melegre. Hasznosabb lenne, ha tehén helyett birkát tartanánk. Talán megalkuszunk.”
A birkás ember, persze, nem is kívánhatott jobb cserét, megkötötték hát gyorsan a vásárt, s a paraszt továbbhajtotta a birkáját az országúton. A keresztútnál szembejött vele egy ember, jókora ludat vitt a hóna alatt.
– Ez aztán a kövér lúd! – szegődött mellé a mi parasztunk. – Milyen szép hájas, milyen finom a tolla! Madzagot kötnénk a lábára, elúszkálhatna nálunk a tócsában. Legalább nem kellene kidobni az anyjuknak a kenyérhaját. Hányszor mondta: “Ha egy libánk lehetne!” Hát most megkaphatja, ha ugyan cserélsz velem! Megköszönöm szépen, ha odaadod a birkámért!
Hogyne adta volna! A mi emberünk elbúcsúzott a birkájától, s tovább-baktatott a lúddal.
Közel volt már a városhoz, egyre sűrűbben jöttek-mentek az országúton a vásárosok, emberlárma, állatbőgés hangzott mindenütt. Árokparton vezetett az út, a sorompóőr krumpliföldje mellett, ahová a tyúkját szokta kikötni, hogy világgá ne fusson. Suta farkú tyúkocska volt, kancsal is egy kicsit, de különben elég takaros formájú. “Koty, koty! – mondogatta, hogy mit gondolt közben, nem tudom, de a mi emberünk azt gondolta, ahogy meglátta:
“Sose láttam szebb tyúkot, mióta a világon vagyok! Még a papék tojójánál is szebb! De jó lenne nekünk! Egy tyúk mindig talál szemet, még a vak is, ahogy mondják; maga keresi meg a kenyerét. Jól járnék, ha megkaphatnám a ludamért!”
– Cserélnél-e velem? – kérdezte a tyúk gazdájától.
– Biz az nem volna rossz! – felelte ravaszul a sorompóőr, s már kész is volt a vásár. A paraszt nagy vígan tovább-bandukolt a tyúkkal.
Bizony, elég sokat végzett útközben, míg a városba tartott. Meleg volt nagyon, fáradt is volt a mi emberünk, s igen megkívánt egy korty pálinkát, egy falás kenyeret. Útjába esett egy kocsma, hát gondolta, betér egy kicsit. Éppen be akart menni, amikor kinyílt a kocsmaajtó, s a csaposlegény lépett ki rajta; teli zsákkal a vállán. Az ajtóban egymásba botlottak.
– Mit viszel a zsákban? – kérdezte a paraszt.
– Rothadt almát – felelte a csaposlegény. – Jó lesz a disznóknak.
– Kár azoknak! – mondta a paraszt. – De szeretném, ha az anyjuk láthatná ezt a tenger sok almát! A mi öreg fánkon egyetlenegy szem termett az ősszel. Fel is tettük az almáriumra, ott állt, amíg el nem rothadt. Ez is valami – mondta az anyjuk. – No, most láthatná, mi a valami. De megörülne!
– Odaadom én, de mit adsz érte? – kérdezte a csaposlegény. – A tyúkomat!
Odaadta a tyúkját, megkapta a rothadt almát, s bement a kocsmába. A zsák almát nekitámasztotta a kemencének – nem gondolt vele, hogy befűtötték. Tele volt a kocsma: lókupecek, marhahajcsárok ittak odabenn; két ánglius is volt köztük; olyan gazdagok valamennyien, hogy majd kirepedt a zsebük a sok aranypénztől. Poharazgattak, s fogadásokat kötöttek, hogy milyeneket, mindjárt megtudjátok.
– Sisss! Sisss! – Mi sustorog a kemence mellett? Sülni kezdett az alma a zsákban.
– Hát ez meg mi?
Megtudták hamarosan. A mi emberünk elbeszélte nekik, milyen jó vásárt kötött: egy tehenet kapott a lováért, azért meg egy birkát, elmondott mindent rendre, egészen a rothadt almáig.
– No megállj csak, ad neked az anyjuk, ha hazamégy! – mondták az ángliusok.
– Ad hát – csókot ad! – felelte a paraszt. – Azt mondja majd: “Jól van, apjuk!”
– Kössünk fogadást! – mondta a két ánglius. – Fogadjunk egy hordó aranyban. Száz aranyat teszünk egy ellen, hogy szorulsz ma az asszonytól! – Nem kell egy hordó, egy véka is elég – mondta szerényen a paraszt. – De én csak egy zsák almát tehetek föl, no meg magamat és az anyjukomat, ha beéritek vele.
– Üsse kő! – mondták az ángliusok, s a markába csaptak, megkötötték a fogadást.
Befogták a kocsmáros szekerét, felültek az ángliusok, felült a mi emberünk is, földobták a rothadt almát, s elhajtottak a paraszt házához.
– Adjon isten, anyjuk! – Fogadj isten, apjuk!
– Elcseréltem a lovunkat.
– Hiszen érted te a dolgodat! – dicsérte meg az asszony, s megölelte az emberét; nem törődött se a zsákkal, se az ángliusokkal.
– Egy tehenet adtak érte.
– Istennek hála, lesz tej a háznál! – örült meg az asszony. – Aludttej kerül az asztalunkra, sajt meg friss vaj! De jó cserét csináltál!
– Az ám, csakhogy a tehenet meg odaadtam egy birkáért!
– Okosan tetted! – szólt az asszony. – Neked mindig helyén van az eszed! Nemcsak juhtejünk lesz, meg juhsajtunk, de gyapjúharisnyánk meg gyapjúujjasunk is! A tehén nem ad gyapjút, kárba veszejti a szőrét! Jól van, apjuk!
– Hanem a birkát elcseréltem ám egy lúdért!
– Te mindenre gondolsz! Mártonnapkor hát libapecsenye kerül az asztalunkra! Azt se tudod, mivel szerezz örömet nekem! Kikötjük a libát a tócsa mellé, s még hízik is Mártonnapig!
– De nincs ám meg a liba se! Elcseréltem egy tyúkért! – mondta az ember.
– Tyúkért! Azt tetted még csak jól! Lesz tojásunk, lesz kiscsirkénk, egész fészekalja! De régóta vágyom rá!
– Úgy ám, de a tyúkot meg odaadtam egy zsák rothadt almáért!
– Jól van, apjuk! Igen jól van! Mindjárt megcsókollak érte, te kedves! Mert tudod-e, mi történt velem?
Amikor elindultál a városba, azt gondoltam, valami igen jót készítek, mire hazajössz: hagymás rántottát. Tojás még csak volt a háznál, de hagyma egy szem se. Gondoltam, átmegyek a tanítóékhoz, mert nekik termett hagymájuk, tudom. Hanem az a vén tanítóné olyan zsugori, hogy még egy szem hagymát is sajnált tőlem. – Hagymát? – azt mondja. – Nem termett a kertünkben semmi, még egy rothadt almám sincs! Még azt se adhatok! – No, én most adhatok neki tízet is vagy akár egy teli zsákkal: Jól van, apjuk, igen jól van! – Azzal megcsókolta az urát nagy örömében.
– Ez aztán igen! – kiáltott fel a két ánglius. – Elkótyavetyélte mindenét, de a jókedve megmaradt. Ez csakugyan aranyat ér!
S egyteli véka aranyat adtak a parasztnak, aki kapott a feleségétől – nem szidást, hanem csókot!

Mózes és a mester

Mózes egy bölcs mester mellett tanult, hogy prófétává válhasson. Az első jártasság, amit Mózesnek el kellett sajátítania, a hallgatás volt. Egyszer kettesben járták a vidéket, és Mózest annyira lenyűgözte a természet szépsége, hogy igazán könnyűnek találta a hallgatást. De amint egy folyóhoz értek, a túlparton egy gyermeket látott fuldokolni, és szerencsétlen anyját, aki segítségért kiáltott.

Ilyen borzasztó dolog láttán Mózes nem tudta megfékezni nyelvét.

– Mester – kérdezte -, nem tudnál valamit tenni, hogy megmentsd a gyermeket?

– Csend! – mondta a mester.

Mózes elhallgatott. De a szíve nem nyugodott meg. Így töprengett magában:

– Nem lehet az, hogy a mesterem valójában keményszívű és érzéketlen ember? Vagy talán képtelen segíteni a bajbajutottakon?

Bár feltételezni sem merte ezeket a mesteréről, de elhessegetni sem tudta e gondolatokat magától.  Ahogy tovább vándoroltak, elérték a tengerpartot, ahol is azt látták, hogy egy hajó teljes legénységével együtt elsüllyedt. Mózes felkiáltott:

– Mester, nézd! Süllyed egy hajó!

De a mester ismét csak csendre intette tanítványát, ezért aztán Mózes nem szólt többet.

A szíve azonban nem nyugodott meg, ezért kor hazaértek, Isten elé vitte a dolgot, aki ezt válaszolta neki:

– A mestered igazat szólt. A fuldokló gyermek később háborút okozott volna két nemzet között, amelyben több százezren elpusztultak volna. A halála által azonban elhárult ez a veszély. Ami pedig a süllyedő hajót illeti, azon kalózok voltak, akik egy tengerparti várost akartak kifosztani, és ártatlan, békeszerető lakóit lemészárolni.

Rázd le Te is magadról..

Ez a kis rövid mese avagy történet, már sokunknak ismerős lehet, de valahányszor elolvasom, egy kicsit mindig elgondolkodom.


A szamár története

Egy nap a paraszt szamara beleesett a kútba. Az állat órákon át szánalmasan bőgött, miközben a paraszt megpróbált rájönni mit is tehetne.

Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg és a kutat úgyis ideje már betemetni; nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a szomszédait, hogy segítsenek. Mindegyik lapátot fogott és elkezdtek földet lapátolni a kútba.

A szamár megértette mi történik és először rémisztően üvöltött.

Aztán, mindenki csodálatára, megnyugodott. Pár lapáttal később a paraszt lenézett a kútba. Meglepetten látta, hogy minden lapátnyi föld után a szamár valami csodálatosat csinál. Lerázza magáról a földet és egy lépéssel feljebb mászik. Ahogy a paraszt és szomszédai tovább lapátolták a földet a szamárra, lerázta magáról és egyre feljebb mászott. Hamarosan mindenki ámult, ahogy a szamár átlépett a kút peremén és boldogan elsétált!

Az élet minden fajta szemetet és földet fog rád lapátolni. A kútból kimászás trükkje, hogy lerázd magadról és tegyél egy lépést. Minden probléma csak egy lehetőség a továbblépésre. Bármilyen problémából van kiút, ha nem adod fel, nem állsz meg! Rázd meg magad és lépj egyet feljebb.

A belső hang

A kínai parasztok a folyó partján, a rizsföldeken dolgoztak. Kemény, embert próbáló munka. Tűzött a nap, fülledt, párás volt a levegő. Épp az új rizspalántákat ültették el, mikor egyikőjük arra lett figyelmes, hogy valamit sodor a folyó. Kicsit közelebb mentek és látják, hogy egy öregembert visz a víz, de szemmel láthatólag az öreg nem csinál semmit. Még akkor sem, mikor a sebes áradat a folyó fenekére nyomja. Pár perc múlva meg újra feldobja a víz.

A parasztok otthagyták a munkájukat és szaladtak a sebes folyó partján, hogy majd botokkal és kötelekkel kihúzzák az öreget a partra. Mert azt látták, hogy az öregember él, csak épp nem próbálkozik kiúszni a partra, vagy inkább nem tud egyedül kijutni. A folyó sodrása erősödött, a parasztok a futástól és az egész napi kemény munkától hamar elfáradtak. A testet a folyó egyre gyorsabban sodorta. Lassan abbahagyták a rohanást és kifulladva a folyó partján a sziklákra ültek és nézték, hogyan sodorja el a testet a víz. Reménytelenül lemondtak a megmentéséről.


Kisvártatva arra lesznek figyelmesek, hogy csurom vizesen ugyan, de az öregember jön feléjük a parton, szemmel láthatóan semmi baja.
– Hé, öreg, hogyhogy itt vagy!? Hisz a víz elsodort téged, le és fel nyomott a habokban, és te semmit sem csináltál, még akkor sem mikor mi feléd nyújtottuk a botokat. Nem úsztál, nem küzdöttél az életedért. Hogyhogy mégis itt vagy és semmi bajod?


Az öregember elmosolyodott, s így szólt:
– A titkom rendkívül egyszerű. Türelemmel vártam a kedvező pillanatot. Amikor a habok feldobtak, akkor teleszívtam a tüdőmet levegővel, mert tudtam, hogy hamarosan le fog nyomni a víz. És mikor lent voltam a fenéken, akkor pedig nem aggódtam, tudtam, hogy ez az állapot nem tarthat örökké, és a víz hamarosan feldob a felszínre. Nem kapálóztam, mert tudtam, hogy a víz sodrása erősebb nálam és csak arra ügyeltem, hogy az áramlatokat jól kihasználjam, ne ütődjek sziklához, kidőlt fához. Azt is tudtam, hogy a folyó nem lesz mindig ilyen erős, ott lent a völgyben lelassul a sodrása és ott könnyűszerrel ki tudok jutni a partra. Ez az én titkom, semmi más. Mindig kihasználom az áramlat adta lehetőségeket, és aszerint cselekszem. Nem bánkódom, ha a víz lenyom, és akkor sem ujjongok, mikor a felszínen visz, hisz tudom, mindennek van kezdete és vége.
A parasztok csodálkoztak az öreg szavain, mégis igazat adtak neki. Egyedüli módja, hogy az életét meg tudta menteni az, ahogy így cselekedett. Elmondása szerint követte a benne lévő hangot.

380vízeséscab_b


A kisfiú meg az üres virágcserép

Egyszer régen élt egy bölcs és boldog király. Egy bánata volt csupán, hogy nem születtek gyermekei. Sokat törte a fejét, hogyan segíthetne magán, míg egyszer remek ötlete támadt.
“Kiválasztom az ország legbecsületesebb gyermekét és örökbe fogadom.” Nyomban megparancsolta a szolgáinak, hogy minden gyermeknek adjanak virágmagvakat és kihirdette:
Aki ezekből a magvakból a legszebb virágokat neveli, azt fiammá vagy lányommá fogadom.
A gyerekek buzgón nekiláttak az ültetésnek, öntözésnek, hiszen mindannyian szerettek volna a bölcs király fogadott gyermekeként élni. Az egyik kisgyermek is szorgalmasan öntözte a magvakat, de hiába teltek a hetek, bizony semmi eredmény nem mutatkozott, a magvak csak nem akartak kicsírázni.
“Milyen különös” – álmélkodott a kisfiú, s végül az édesanyjához fordult segítségért. Mi lehet az oka, hogy nem csíráznak ki a magvaim? – kérdezte.
Talán másik földbe kellene átültetned őket tanácsolta az anyja.
A kisfiú átültette a magvakat, de ott sem indultak fejlődésnek.

Hamarosan felvirradt a nap, amikor a királynak meg kellett tekintenie a virágokat. Díszbe öltözött az egész város, a sok-sok gyerek meg az utcára tódult, és szorongatták a szebbnél szebb virágokat. A király sorra elhaladt előttük, de bizony egy szikrányi öröm se látszott az arcán.
Az egyik ház előtt azonban megpillantotta a pityergő kisfiút, aki üres virágcseréppel álldogált az utcán. Halvány mosoly derült föl a király arcán, és maga elé hívatta a kisfiút.
Hát te meg mit állsz itt ilyen búsan ezzel az üres virágcseréppel? – kérdezte tőle.
A kisfiú hüppögve mesélte el, hogyan ültette el a magvakat, hogyan öntözte, gondozta, de azok mégsem indultak fejlődésnek.

A király ennek hallatára karjába kapta a kisfiút és boldogan kiáltotta.
Ez az én becsületes kisfiam!
Az emberek értetlenül nézték, mi történik, és egyikük lármázni kezdett.

Miért fogadod örökbe ezt a fiút az üres virágcseréppel?
A király ekkor így szólt:
Minden virágmag, amit a gyermekeknek kiosztottam, főtt mag volt. Egy sem csírázhatott ki közülük.
Az emberek erre helyeslően bólogattak, a gyermekek pedig, akik a pompás virágokat szorongatták, igencsak elszégyellték magukat hiszen valamennyien más magvakat ültettek el.

7007