Lázár Ervin

Egyik kedvenc meseíróm, Lázár Ervin. Két mesét osztok most meg veletek, ha tetszett, a végén letölthetitek a Hétfejű tündér c. könyvét.

AZ IGAZSÁGTEVŐ NYÚL

A Majom éppen a diófán ült, és diót evett. Vidáman köpködte a dióhéjat, dudorászott is, jókedve volt, mert sütött a nap, egyetlen erősebb állat sem járt arra – s végül: evett, hát azt hitte, övé a világ. Aztán meglátott egy hangyát.

– Hm – mondta rátartian -, miféle légypiszok izeg-mozog ott?

– Nem piszok vagyok – mondta sértődötten a Hangya. – Hangya vagyok.

– Az mindegy – mondta a Majom -, tűnj el innen!

– Miért, zavarlak? – csodálkozott a Hangya. – Éntőlem aztán nyugodtan ehetsz itt ítéletnapig is.

– Ne feleselj – legyintett nagyképűen a Majom -, mert úgy kupán váglak, hogy!… Milyen napot mondtál az előbb?

– Ítéletnapot.

– No, addig fogsz jajgatni!

– De nekem itt dolgom van – mondta a Hangya. – Nem hagyhatom abba a te szeszélyed miatt a munkám.

A Majom elképedt, fölhúzta a szemöldökét, és mind a két kezét csípőre tette (közben a farkával is kapaszkodott, hogy le ne essen).

– Ezt a szemtelenséget! – kiáltotta. – Ide figyelj, te pöttypiszok, piszokpötty, vagy hogy is nevezzelek!

– Legjobb lesz, ha tisztességes nevemen nevezel – mondta mérgesen a Hangya. – Ugyanolyan jogom van itt járkálni, mint neked.

A Majom erre már felelni sem tudott, elképedésében egy fél diót leejtett a földre.

– Jogod? Még hogy jogod?

– Éppen olyan állat vagyok, mint te – mondta a Hangya.

A Majom teli torokból nevetni kezdett.

– Ez megőrült – mondta, és körülnézett, kinek mutathatná meg az őrült Hangyát. De éppen nem járt arra senki.

– Egyáltalában nem őrültem meg – felelte a Hangya -, igenis, éppen olyan állat vagyok, mint te.

– Éppolyan erős? – kérdezte gúnyosan a Majom.

– Éppolyan – mondta a Hangya.

– Éppolyan gyors? – kérdezte a Majom, és a hasát fogta nevettében.

– Éppolyan! – mondta dühösen a Hangya.

– No, gyere – nevetett a Majom -, akkor versenyezzünk!

– Jó – mondta elszántan a Hangya, és edzésképpen csinált két fekvőtámaszt.

Lementek a fa alá.

– Először versenyt futunk – mondta a Majom. – Látod azt a fát?

– Látom – mondta a Hangya.

– Az a cél. Háromra indulunk – mondta a Majom, és számolni kezdett.

Háromra elrohant. Futott a Hangya is, ahogy a lába bírta. Alig került ki öt fűszálat, a Majom már kiabált a másik fától.

– Hol vagy?

– Itt – morogta dühösen a Hangya.

– No látod, bikfic!

– Kerülgetnem kellett a fűszálakat – védekezett a Hangya.

A Majom ettől nevetőgörcsöt kapott.

– Most súlyt emelünk – mondta aztán. – Itt ez a kő, először fölemelem én, aztán te.

Fogta a követ, földobta a levegőbe, még kiáltott is, hogy „hopplá”, elkapta, és letette a földre.

– Most te jössz!

A Hangya nekidurálta magát, nyomni kezdte a vállával a követ, a vér mind a fejébe tódult az erőlködéstől. A kő meg sem mozdult, a Majom vigyorgott.

– No, most fáramászó-versenyt rendezünk – mondta. – Gyere ide a fa alá, háromra indulunk.

A Hangya tenyérnyit haladt, a Majom már fönt volt a fa csúcsán.

– Most megérdemelnéd, hogy eltapossalak, mert szemtelenkedtél – mondta a Majom, amikor lemászott. – Ha még egyszer azt mered mondani, éppen olyan állat vagy, mint én, magadra vess!

A Hangyának vörös lett a füle a szégyentől. A Majom elfordult, keresni kezdte a fél dióját, amit az imént leejtett.

– Hol lehet a fél dióm? – mondta félhangosan.

– Bocsánat – hallatszott ekkor egy hang -, éppen most ettem meg. Nem tudtam, hogy a tied. – Előlépett a Nyúl, és megemelte a lapulevelet, amit kalap helyett a fején hordott.

A Majom megörült, hogy végre valakinek elmondhatja a történteket. Még a fél dióval sem törődött. Amikor az elbeszélés végére ért, a Nyúl hitetlenkedve csóválta a fejét.

– Csakugyan legyőzted?

– Talán nem hiszed? – kérdezte sértődötten a Majom.

– Volt versenybíró? – kérdezte válasz helyett a Nyúl.

– Nem volt.

– Akkor nem érvényes – mondta a Nyúl. – Ismételjétek meg a versenyt. Én leszek a verseny­bíró.

– Nekem aztán mindegy – mondta fölényes mosollyal a Majom.

– Na, akkor lépjél száz lépést – mondta a Nyúl a Majomnak.

A Majom lelépte a száz lépést, a századiknál földbe szúrt egy száraz gallyat.

– Ott lesz a cél – kiabálta a Nyúl, a Majom bólintott.

– Nem akarok versenyezni – mondta ekkor sírósan a Hangya. – Úgyis legyőz. Mégiscsak különb állat nálam.

– Csönd! A versenyzők nem beszélnek feleslegesen – mondta szigorúan a Nyúl, aztán körülnézett. – Hol vagy?

– Itt – mondta a Hangya egy tökmag árnyékában.

Közben visszaért a Majom.

– Kezdhetjük – mondta.

– Várj – intett a Nyúl, és odaszólt a Hangyának: – Lépjél te is száz lépést!

A Hangya lépett százat, éppen az egyik fűszáltól a másikig tartott.

– Ez minek? – kérdezte gyanakodva a Majom.

– Világos, te is száz lépést futsz meg ő is. Mit nem értesz ezen? Az előbb talán nem így csináltátok?

– De nem ám! – mondta harciasan a Hangya.

– Akkor nem volt igazságos – legyintett a Nyúl. – Most viszont száz hangyalépés meg száz majomlépés. Ez igazságos lesz.

A Majom mondani akart valamit, de a Nyúl rászólt:

– Csönd! Én vagyok a versenybíró!

Futottak. A Majom még a táv felét sem tette meg, a Hangya már ott volt a másik fűszálnál.

– Sajnos, lemaradtál – mondta a Majomnak a Nyúl.

A Majom dühöngött.

– Majd a súlyemelés dönt! – ordította.

– Előbb mérlegelünk – mondta a Nyúl.

– Mit csinálunk? – bandzsított a Majom.

– Mérlegelünk – mondta a Nyúl, s egyik fülére ültette a Hangyát, a másikra rátett egy kövecskét.

– Ez fülmérték – magyarázta, s később hozzátette: – Rendben. Éppen egyforma súlyúak.

A Hangya játszva fölemelte a hangyasúlyú kövecskét.

– Most te jössz, te is emelj fel egy követ, aminek akkora a súlya, mint neked – mondta a Nyúl.

– Talán engem is a füledre ültetsz? – gúnyolódott a Majom.

– Nem – mondta a Nyúl, azzal jól megnézte a Majmot, aztán szemügyre vett egy nagy követ -, ezt szemmértékkel csinálom. Ugyanolyan pontos, mint a fülmérték.

A Majom erőlködött, még a szeme is kiguvadt, amíg felemelte a követ.

– A Fülesbagoly kitűnően gyógyítja a sérvet – szemtelenkedett a Hangya.

– Még egy ilyen megjegyzés, és kizárlak a versenyből! – kiabált a Nyúl.

A Hangya a nála kétszerte súlyosabb követ is megemelte, a Majom nem tudta. Ordított mérgében:

– Majd a fára mászás!

– Pardon, csak mászás – javította ki a Nyúl, a Majom nem értette. – Ugyanis fára csak te fogsz mászni. Nézzük… – Ezzel nézni kezdte a fát. – Ötször magasabb, mint te – mondta a Majomnak -, ez a fűszál meg ötször magasabb a Hangyánál. Tehát ő erre a fűszálra mászik.

A Majom kitűnően mászott, ugyanakkor ért fel a fa csúcsára, amikor a Hangya a fűszál tetejére.

– Döntetlen – mondta a Nyúl. – Ebben valamit javítottál. De az összetett versenyt a Hangya nyerte.

A Majom akkor már lent állt a földön, elöntötte a pulykaméreg, fölkapott egy husángot, és elordította magát:

– Megálljatok!

– Futás – vezényelt a Nyúl, gyorsan fölkapta a Hangyát, és elvágtatott, ahogy a lába bírta.

Az erdőszélen megálltak, a Nyúl lihegett a fáradtságtól, letette a Hangyát. Egymásra nevettek.

– Győztünk – mondta a Nyúl.

És ez igaz is. Győztek!

sor58

A KISLÁNY, AKI MINDENKIT SZERETETT

Egyszer mindenki eltéved. Így esett a kis Brunellával is. Eltévedt. Reggel elindult hazulról, a kert alatt egy kicsit nézte magát a patakban, fésülködött.

– Szép fekete hajam van – mondta a pataknak, és mosolygott örömében, hogy szép fekete haja van.

– Bizony szép – mondta a patak.

– És a szemem is nagyon szép – folytatta Brunella.

Mi tagadás, a szeme is szép volt. A patak bólogatott. Most már nem olyan nagy lelkesedéssel, de bólogatott, mert Brunella igazán szép kislány volt, s olyan kedvesen tudott mosolyogni, hogy nem lehetett rá haragudni. A patak nagyon szerette volna, ha Brunella valami olyasfélét mond, hogy: „Jaj, de gyönyörű kristálytiszta vagy, te patak!” vagy: „Olyan szépen muzsikálsz, ilyen szépen senki sem tud muzsikálni!” De Brunella nem mondott ilyesfélét. Esze ágában se volt. Azt mondta:

– Ha behunyom a szemem, nem látlak.

Mikor Brunella szépen megfésülködött, elhatározta, elindul az erdő felé. Otthon ugyan mondták neki, hogy csak a patakig szabad mennie, mert az erdőben eltévedhet, és ott veszélyek leselkednek rá. „Ugyan – gondolta Brunella -, miféle veszélyek? Engem szeretnek a fák, a füvek, az őzikék. De az erdőben kígyók is vannak” – jutott eszébe. Öntudatosan föl­vetette a fejét, fekete hajfonatában meglibbent a széles piros szalag.

– Engem a kígyók is szeretnek – mondta. – Most szépen megfésülködtem, elmegyek, megmu­tatom az erdőnek a hajam – szólt a patakhoz.

– Csak ne menj messze. Bajod eshet, az erdőben lakik a Tigris, a Medve meg a Pakuk madár.

– Engem szeretnek – toppantott Brunella, és elindult.

A patak nem szólt semmit. Akkor sem, mikor kisvártatva Brunella megfordult, és azt mondta:

– És én is szeretem őket.

Sohasem látott még Tigrist, Medvét meg Pakuk madarat.

Aztán, mondom, eltévedt.

De nem félt.

– Ugye, szerettek engem? – kérdezte a fákat.

– Szép kislány vagy – mondták a fák.

Azon a dombon, ahol a hét hársfa állt, találkozott a Tigrissel.

– Hrrr – morgott a Tigris -, hogy merészelsz!

– Jaj, de szép hangod van! – mondta Brunella, és közelebb lépett. – Nem morognál még egyet?

A Tigris meglepetésében teljesítette a kérést.

– Hrrr – morgott még egyszer, de most már sokkal szelídebben.

Aztán észbe kapott, igyekezett borzasztó pofát vágni: még ez a kis mitugrász lányka akar vele kukoricázni?!

– És az arcod is olyan kedves – mondta erre Brunella. – Megsimogathatom?

A Tigris tekergette a nyakát. „Még hogy kedves az arcom – Gyorsan belenézett egy tócsába. – Igaz is, elég kedves arcom van.” – állapította meg elégedetten, és mosolyogni próbált. Az állkapcsa csikorgott, mert a Tigris hét éve mosolygott utoljára.

– Kedves kislány vagy – mondta -, megsimogathatsz.

Brunella megsimogatta a Tigrist, és azt mondta:

– Örülök, hogy találkoztam veled. Szeretlek, Tigris.

A Tigris boldog lett, ugrált és bukfencezett. Amikor kiugrálta magát, csodálkozva Brunellára nézett.

– Mit keresel itt, kislány?

– Eltévedtem – mondta magabiztosan Brunella -, a patak partján lakom, abban a piros cserepes házban.

– Tudom – mondta a Tigris -, pattanj a hátamra, egy darabig elviszlek.

Brunella a Tigris hátára ült. Csodálatos volt száguldani.

Egy ligetnél megálltak.

– Tovább nem mehetek – mondta a Tigris -, erre menj, egyenesen. Hazatalálsz.

Brunella elindult, amerre a Tigris mondta, és dúdolgatott. Egyszer csak lát ám egy barna foltot. Nicsak – gondolta -, talán a Medve, és megindult feléje. Tényleg a Medve volt. Már régóta figyelte a kislányt, csodálkozott, milyen bátran sétál a sötét erdőben. Tetszett neki, elhatározta hát, hogy nem bántja. De találkozni nem akart vele; minek mindenkinek megtudni, hogy ő itt lakik a Holdfényes Barlangban.

De Brunella akkor már csak pár lépésre volt.

A Medve nem akart bonyodalmat, gondolta, inkább elfut.

– Ne szaladj el! – kiáltott utána Brunella. – Úgy szeretnék beszélgetni veled.

„Most már mindegy” – gondolta a Medve, és megállt.

– Ne gyere közelebb, mert megeszlek! – kiabált a kislányra.

– Jaj, de vicces vagy! – nevetett Brunella. – Miért ijesztgetsz?

A Medve elcsodálkozott.

– Hogy mersz így beszélni velem?

– Ó, hát mert szeretlek! – nevetett a kislány, és kezet nyújtott a Medvének.

A Medve vigyázott, nehogy nagyon megszorítsa a kezét.

– És miért szeretsz?

– Csak – mondta Brunella -, mutasd a hátad, úgy látom, a hátad sötétbarna.

– Igen – mondta a Medve, és mutatta a hátát. Jókedvű lett. Igazán jó érzés, ha egy szép kislány szereti az embert. Azaz hogy szereti a medvét.

Brunella elmondta, hogy eltévedt, és hogy a Tigrissel találkozott.

– Nem bántott? – csodálkozott a Medve.

– Ó – nevetett Brunella -, hogy bántott volna, amikor olyan kedves Tigris! A hátán hozott a ligetig, hogy hamarabb hazaérjek.

– Ha akarod – mondta a Medve -, én is elvihetlek egy darabig a hátamon.

– Az jó lenne – felelte a kislány -, csak tudod, olyan éhes vagyok.

– A mézet szereted? – kérdezte a Medve.

– Nagyon. Mézet adjál – mondta Brunella.

A Medve kézen fogva vezette a kislányt a barlangjába. Csodálatos barlang volt, zegzugos nagy termekkel.

– Ugye, szép? – dicsekedett a Medve. – Rajtad kívül még senki sem látta.

– Gyönyörű! – ámuldozott Brunella, és boldog volt, hogy szeretik egymást a Medvével.

Ennél jobb méz nincs a világon, a Medve biztatta Brunellát, egyék még. Nem nagyon kérette magát, a hasát degeszre tömte.

– Nem kellett volna annyit ennem. Most biztos nehéz vagyok – mondta, amikor a Medve hazafelé vitte a hátán.

A Medve mosolygott. „Micsoda kedves kislány – gondolta -, lám, azzal törődik, hogy nekem nehezebb.” Pedig hát igazán lepkekönnyű kislány volt, a Medvének meg se kottyant, hogy a hátán ül.

– Na, tovább nem mehetek. Innét, ha egyenesen arra mégy, hamarosan hazaérsz – mondta a Medve, s amikor Brunella már majdnem eltűnt a fák között, utána kiabált: – Gyere el máskor is!

– Jó! – kiáltott vissza Brunella.

Ebben a pillanatban a nagy eukaliptuszfán – éppen az alól kiáltott vissza Brunella – megszólalt egy dörmögő hang:

– Ki merészeli zavarni a nyugalmamat?

– Hát te ki vagy? – kérdezte a kislány, ernyőt csinált a szeme fölé, és a fára kémlelt.

– Én a Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár vagyok – dörmögött a hang -, és ha azonnal nem hordod el magad, meglegyintelek a szárnyammal.

– Ó, de buta vagy! – mondta csendesen Brunella. – Látod, ha kedvesen beszélnél velem, és lejönnél hozzám, megszerethetnénk egymást. És akkor sokáig jól éreznéd magad, tudnád, hogy valaki szeret.

– Ugyan – mondta a Pakuk madár -, én már háromszáz éve ülök itt, és még soha senkivel nem szerettük meg egymást.

– Talán nem is járt erre senki – mondta Brunella.

– De igenis – mondta a Pakuk madár -, kétszáztíz éve egy nyúl és nyolcvan éve egy szénégető. De nem szerettük meg egymást. Az igaz, hogy nem is vettek észre.

– Na látod – mondta Brunella -, lejöhetnél, úgysem láttam még Pakuk madarat.

A Pakuk madár egy darabig mirgett-morgott, aztán csak lejött. Óriási madár volt, és láb helyett tényleg három kereket viselt.

– Hát, te elég fura szerzet vagy – nevetett Brunella -, de a szíved biztos jó, téged biztos nagyon lehet szeretni.

Ezzel megsimogatta a Pakuk madarat.

A Pakuk madárnak mind a három kereke bizseregni kezdett, s arra gondolt, jöhetett volna ez a kislány háromszáz évvel korábban is. Akkor talán ő még énekelni is megtanult volna, úgy, mint a sárgarigó.

Kérlelte Brunellát, hogy ne menjen még, de erősen esteledett, a kislánynak haza kellett indulnia. A Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár a hátára vette, és elrepült vele az erdőszélig.

– Na, innen már látszik a házatok – mondta, és kitépett a szárnyából egy tollat. – Ezt őrizd meg. Emlékül.

Már majdnem a patakhoz ért a kislány, mindjárt otthon lesz, gondolta, amikor egy borízű hang reccsent rá:

– Állj! Hogy mersz a területemen mászkálni?

– Hát te ki vagy? – csodálkozott Brunella, és megindult a hang felé.

Egy torzonborz ember állt ott, szakálla az övéig ért, puskájával Brunellára célzott.

– Én a vadász vagyok. Ha nem állsz meg, lelőlek.

– Dehogy lősz – nevetett Brunella -, ki hallott már olyat, egy kislányt lelőni! Nem is gondolod te komolyan, látszik a szemeden, hogy jó ember vagy, és én a jó embereket szeretem, meg a jó emberek is szeretnek engem.

– Igazán? Látszik a szememen? – kérdezte a vadász, és leengedte a puskáját.

Brunella rámosolygott, a vadász meg vissza.

– Ne haragudj, hogy ijesztgettelek – mondta a vadász -, nem tudtam, hogy szeretsz.

– Ó, én mindenkit szeretek – mondta a kislány -, s engem is szeret mindenki. A füvek, a fák, a virágok. És a Tigris is meg a Medve meg a Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár.

– Az nem lehet igaz – mondta a vadász, és megszorította a puskáját. – Nem is láttál még Tigrist, Medvét meg Pakuk madarat.

– De igenis láttam – mondta büszkén a kislány -, és biztos téged is szeretnének. A Tigris a hátán hozott, a Medvénél mézet ettem, és a Pakuk madártól ezt a tollat kaptam emlékbe. A Tigris azon a dombon lakik, amelyiken a hét hárs áll, a Medve a Holdfényes Barlangban, a Pakuk madár meg az eukaliptuszfán.

– Ó! – mondta halkan a vadász, és forgatta a szemét.

– Megsimogatnál? – kérdezte tőle Brunella.

– Persze, persze – sietett a vadász. Megsimogatta a kislányt. – És most már siess, mert esteledik.

Elváltak. A kislány a patakhoz ért.

– Szervusz, patak – mondta -, látod, semmi bajom se lett. Mindenkit szeretek, és engem is szeret mindenki.

Ekkor egy lövés dördült.

– A Tigris – mondta a patak.

Brunella földbe gyökerezett lábbal állt. Megszólalni sem tudott. Eldördült a második lövés.

– A Medve – mondta a patak.

– Jaj, ne, nem akarom! – kiabált a kislány, de akkor már hozta a szél a harmadik dörrenést.

– A Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár – mondta a patak.

A kislány térdre esett, keservesen sírt, könnyei a patakba hullottak. A víz zavaros lett a könnyeitől.

– Most már sohasem láthatod magad bennem – mondta szomorúan a patak -, csak talán akkor, ha behunyod a szemed.

sor58

A KÖNYV LETÖLTÉSÉÉRT KATTINTS IDE


Reklámok

A kőleves – magyar népmese

Egyszer régen, igen-igen régen egy szegény falusi legény elhatározta, hogy vándorútra indul. Ment, mendegélt, napokon, éjszakákon át barangolt, míg egyszer csak nagyon megéhezett. Mivel úti tarisznyájában már nem talált egy morzsányit sem a hazai cipóból, elhatározta, hogy betér a közeli faluba, majd csak akad valaki, aki megkínálja egy kis meleg étellel. Csakhogy abban a faluban egyetlen jószívű ember sem lakott.

– Ha nem látnak vendégül sehol, nem tehetek mást, majd főzök magamnak kőlevest – mondta a legény az utolsó ház gazdájának. Elcsodálkozott ezen a gazda, és csakhamar híre terjedt, hogy a messziről jött vándor kőlevest akar főzni. A nagy csodára nevetve futottak össze az emberek. Hoztak a falubeliek edényt, a szegény vándorlegény pedig megtöltötte vízzel, és beletette a követ.

– Megengedné valaki, hogy a fazekat rátegyem a tűzhelyére?

Persze, hogy megengedték, mert nagyon kíváncsiak voltak, hiszen kőlevesről még egyikük sem hallott. Amint a víz forrni kezdett, így szólt a vándor:

– Egy kanál zsírral micsoda pompás illata lenne!

Hoztak neki zsírt három kanállal is. Minthogy a víz már javában forrt, egyre türelmetlenebbül várta a falu népe, hogy mi lesz. A legény megkóstolta a levest, és így szólt:

– Pompás, csak egy kicsit sótlan! Jó volna bele egy kevéske só!

Hoztak több marékkal. A legény megkavarta a levest, és újból megízlelte.

– Ha egy kevés káposzta is volna benne, nincs ember, aki meg ne nyalná a tíz ujját utána!

Erre az egyik asszony beszaladt a veteményeskertbe, és három nagy fej káposztát hozott. A vándor megtisztította, és beleszelte a párolgó levesbe. A víz csak egyre forrt. A leves már majdnem elkészült, mikor a vendég váratlanul ismét megszólalt:

– Ha még egy falat kolbásszal is megörvendeztetnének, igazán fölséges lenne a leves!

Hárman is vágtak neki egy-egy darabka kolbászt, sőt volt, aki egy jókora kenyeret is hozott. A legény bedobta a kolbászdarabokat a vízbe, és csakhamar elkészült a leves. Akkor levette a tűzről, tarisznyájából kanalat horgászott elő, körülményesen leült, és jóízűen falatozni kezdett. Közben nagyokat harapott a kenyérből. A fazék rövidesen kiürült, csak a kő maradt az alján.

A falubeliek, akik szájtátva álltak körülötte, szinte egyszerre kérdezték:

– Hát a kővel mi lesz?

– A kővel? Azt megmosom, és elteszem máskorra, amikor újból olyan helyre érek, ahol semmivel sem kínálják meg a fáradt vándort…

magyarnép

Bolgár népmese: A módos gazda meg az arató szegény ember

1190841716

Egy öreg, módos gazda magához hívatott egy szegény embert, hogy arassa le a búzáját.
– Meddig kell dolgoznom? – kérdezte a szegény ember.
– Amíg le nem nyugszik az égi lámpás – felelte a gazda, és az égre mutatott.
– Aztán mennyi lesz a fizetségem?
– Ha úgy dolgozol, ahogy kell, adok neked egy tarisznya lisztet.

Ráállt a szegény ember, kiment a búzaföldre, és aratni kezdett a mező egyik végén. Marokszám hullottak a kalászok. A szegény ember kévébe kötötte a learatott kalászokat, majd a kévéket rakta keresztbe. Dolgozott, csak dolgozott, anélkül hogy akár csak egyszer is kiegyenesedett volna. Csak déltájban ült le egy kis időre a körtefa alá, elővett tarisznyájából egy darab kenyeret és egy fej hagymát. Alighogy bekapta, tüstént megint sarlót ragadott, és folytatta a munkát. Estére learatta a búzamező felét. Mikor a nap lenyugodott, felegyenesedett, letörölte homlokáról a forró verítéket, és azt mondta:
– No, ebből elég lesz mára.
– Már hogy lenne elég? – mérgelődött a fukar gazda. – A mező fele még learatatlan.
– De a nap lement, és már sötétedik – méltatlankodott a szegény ember.
– Igaz, a nap lement, de nézz csak az égre! Már feljött a nap húga, a hold. Ha tovább aratsz, míg a hold is leáldozik, akkor jó. Máskülönben nem kapod meg a lisztet.

Mit tegyen hát az ágrólszakadt aratómunkás? Tovább kötözte a kévéket. Egész éjjel törte magát, míg a gazda a körtefa alatt feküdt, és mélyen aludt. Mire a nap felkelt, a szegény ember is elkészült munkájával, learatta az egész búzamezőt.

– Így már megkapod a lisztet – mondta a gazda. – Eredj, hozd a tarisznyádat, és menj vele a malomba, ott tartom a lisztemet. Én is megyek utánad.
Elment a szegény ember a malomba, de előbb szerzett magának egy jókora kecskebőr zsákot, és odatartotta a gazda elé. A gazda tágra nyitotta a szemét.
– Minek hoztad ezt a nagy zsákot?
– Mert ez a tarisznya bátyja – felelte a szegény ember.
– Hogy volna a zsák a tarisznya bátyja?
– Úgy, ahogy a hold a napnak a húga. Ha a napnak van húga, miért ne lehetne a tarisznyának bátyja?
Zavarba jött a gazda, és szó nélkül megtöltötte a zsákot liszttel.

1190841716

Magyar népmese: A három selyp leány

49499kyb53hodam

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy özvegyasszony. De nem magában élt, volt neki három lánya is.
Szépek  voltak, csinosak voltak, de mind a hárman olyan selypesen beszéltek, mintha egy foguk se lett volna.
Már ugyancsak ott volt az idejük, hogy férjhez menjenek, de amint megszólaltak, minden legénynek elment tőle a kedve.

Egyszer egy idegen legény jött a faluba leánynézőbe. Elkommendálták az özvegyasszonyhoz is. Az asszony mindjárt kávét tett fel, hogy majd megkínálja a legényt, a lányoknak meg megparancsolta, hogy egyik se szóljon egy szót sem, majd beszél ő helyettük.
Be is állított a legény, még a széket is letörölték neki. Beszélt annyit az öregasszony, hogy a legény alig jutott szóhoz, a leányok meg hallgattak, mint a tojásban a csirke. Egyszer csak elkezdett futni a tej. Elkiáltja magát a nagyobbik leány:

– Put a té, put a té!
A közbülső meg mindjárt rámondja:
– Ne fólj te, nem fabad befélni!
De a legkisebb sem hagyja magát:
– De drága a té, péndér addák!

A legény csak nézett széjjel, s úgy elment, hogy még a kávét sem várta meg. Talán még most is házasodik, ha eddig meg nem házasodott.

49499kyb53hodam

A Róka szeretete

1190841716

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy kerek erdő. Ebben az erdőben lakott sok-sok mindenki, békességben, fűből, fából, nádból, szeretetből épített házakban. Mindegyik ház között a legnagyobb az erdő közepén állt. Itt dolgozott sok szorgalmas kis lakó, cica, kutya, nyuszi, róka és még mindenféle erdőlakók. Ki ezt csinált, ki azt, mindegyiknek megvolt a maga dolga, mint annak a kis szürke nyuszinak is, aki az erdő pénzügyeit intézte. Leveleket írt, nyomtatványokat töltött ki, táviratokat küldött, telefonált és még sok minden mást is csinált.
Dolgozott a Kis Nyuszi egész nap, s még este és éjjel is, mintha soha sem akart volna elfogyni az a sok papír. Ez így ment napról napra, évről évre. Felfigyeltek erre mások is, de különösen a Róka, aki régóta ismerte a Kis Nyuszit. Gyakran találkoztak, sokat beszélgettek mindenféléről. Nem lesz ez így jó, gondolta a Róka, a Kis Nyuszi csak dolgozik, egyre sápadtabb, nincs semmire ideje, s mire eljön a hétvége, már alig lát, olyan fáradt. Nagyon sajnálta, szeretett volna segíteni rajta. Mindenféléket javasolt, többféleképpen próbálkozott, eredménytelenül. De nem adta fel.


Egyik nap délután odament a Kis Nyuszihoz, aki akkor is hegynyi papír közt keresgélt, és így szólt hozzá:
– Figyelj csak, Kis Nyuszi, van egy ötletem!
A nyuszi mosolyogva fordult a Róka felé, mert tudta, hogy most valami jó következik, mint mindig, amikor a Rókával beszélgetett.
– Igen? – s nagy szemekkel várta a választ.
– Rendezzünk futóversenyt! Van egy pár tábla csokoládém. Eredetiek, Tündérországból! Aki győz, azé lesznek a csokik.
– Ó, csokoládé…, Tündérországból… – a Kis Nyuszi elnézett valahova messze, mintha angyalszárnyai nőttek volna a csokiknak, s egyenesen feléje repültek volna.
– Menjünk! – mondta, s már ugrott is fel, otthagyva papírokat, nyomtatványokat, telefont, íróasztalt.
Kimentek a nagy ház elé, az erdőbe. A nyuszi megkérdezte:
– Merre fussunk, Róka?
– Majd meglátod, csak maradjunk mindig a nagy ösvényen.
– Jó – felelte a nyuszi.
Egymás mellé álltak, s az első madárfüttyre elkezdődött a verseny. A Kis Nyuszi a Rókát figyelte, merre megy, nem tér-e le valahol az ösvényről. A Róka pedig maradt a megkezdett úton, mert az a nyuszi háza előtt vezetett el.
Nem kellett sokáig futniuk, a Kis Nyuszi nem lakott messze. Amikor feltűnt a fűből-fából épített nyuszilak, a Róka kissé hátra maradt, hogy a nyuszi legyen a győztes.
Így is lett. Egyszercsak ott álltak a kapuban, s a Kis Nyuszi hirtelen nem értette, hogyan is került haza. De nem is gondolkodott rajta, hanem vidáman felkiáltott:
– Én győztem, Róka, enyémek a csokik!… Tündérországból! – tette hozzá álmodozva.
A Róka kissé távolabb állt, s nagy-nagy szeretettel nézte a nyuszi örömét.
– Természetesen, Kis Nyuszi, de talán menjünk beljebb.
A Nyuszi mama és a Kis Nyuszi húga nagyon meglepődtek, amikor ilyen korán látták belépni őket.
– Mi történt, Kis Nyuszi? – kérdezte a Nyuszi mama.
– Futóversenyt rendeztünk a Rókával és én győztem, enyémek a csokoládék, amiket a Róka hozott Németországból! – újságolta lelkesen a Kis Nyuszi, és szinte repkedett a boldogságtól.
– Hát akkor foglaljatok helyet, gyermekeim – mondta a Nyuszi mama.
Mindnyájan letelepedtek a nagy asztal köré, a Róka elővette a csokoládékat és odaadta a Kis Nyuszinak. Ő csak nézte, magához szorította őket, mintha soha nem akarná kiengedni a kezéből.
– Talán kóstoljuk meg… – mondta a Nyuszi mama.
– Igen, kóstoljuk meg! – a Kis Nyuszi kibontotta az egyiket és senkivel sem törődve, elkezdte enni. Nyuszi mama hálásan nézett a Rókára, mert megértette, hogy miért is rendezte ezt a futóversenyt.
A nyuszi család élénk beszélgetésbe kezdett, mint régen, és észre sem vették, amikor a Róka magára hagyta őket.
Ettől kezdve a Kis Nyuszi élete megváltozott, nem maradt ott késő éjszakáig dolgozni, a sápadtság lassan eltünedezett az arcáról, nagyon sokat nevetett, s amikor ment valahova, papírokat lobogtatva, szinte nem is lépett, hanem repkedett, mint a pillangók az erdőszéli réten.

1190841716

Mese a sündisznóról (nem csak gyerekeknek)


Egyszer volt, hol nem volt, kerek erdő közepén élt egyszer egy sündisznó. Nagyon mogorva sündisznó volt; legalábbis ezt tartották róla. Mindenkivel csak morgott, mindennel elégedetlen volt, és még ha jó szándékkal közeledtek hozzá, akkor is tüskés gombóccá gömbölyödött, csak úgy meredeztek kifelé a tüskéi. Nem is közeledett hát hozzá senki jó szándékkal sündisznó-emlékezet óta. Az erdő állatai már nem is tudták, honnan olyan biztosak benne, hogy a sündisznóhoz nem érdemes jó szándékkal közeledni. Egyszerűen csak biztosak voltak benne. Egymás között csak morogtak rá, és ha néha mégis szóba elegyedtek vele, legfeljebb csak az időjárásról folyt a kurta társalgás. Azt viszont soha senkinek nem jutott eszébe megkérdezni tőle: fáj-e a szíve.
Pedig bizony nagyon fájt a szíve. Világéletében arra vágyott, hogy megsimogassák. De a szúrós tüskéktől senki sem fért hozzá. Valaha régen akadtak néhányan, akik megpróbálták, de ahogy tüskéivel megbökte őket, mind megharagudtak. Azóta senki sem próbálkozott.
Így éldegélt a sündisznó napról napra és évről évre, míg egyszer éppen az erdei ösvény egyik szélétől igyekezett a másik felé, amikor vidáman ugrándozó lépteket hallott: egy kislány közeledett, aki szinte repült lefelé a lejtőn, s közben egy víg dalocskát énekelt.
Amint a sündisznó észrevette a kislányt, abban a szempillantásban összegömbölyödött, amint ez már szokása volt. A kislány csak ekkor figyelt fel a tüskés gombócra. Süni! Kiáltott fel nagy örömmel, és leguggolt a sündisznó mellé. A sündisznó szerette volna szemügyre venni a kislányt, de az orrát sem merte kidugni.
Kedves Süni, bújj elő a kedvemért kérlelte a kislány, szeretnélek megsimogatni!
A sündisznó szíve megdobbant a tüskék alatt. Ilyesmit már olyan régen mondtak neki, hogy talán nem is mondtak sohasem. Már majdnem kidugta a fejét tüskés páncélja alól, de valami mégis visszatartotta. A kislány tovább kérlelte.
Kedves Süni, kérlek Csak az orrocskádat hadd érintsem meg..
A süninek könny szökött a szemébe. Szerencsére nem láthatta senki biztonságos rejtekében. Valami kedveset akart válaszolni a kislánynak, már a nyelvén is volt, aztán mégis más lett belőle. – Hagyj békén. Engem nem lehet megsimogatni, morogta, és abban a pillanatban meg is bánta, de nem volt ereje bocsánatot kérni.
A kislány elszomorodott. Ne haragudj rám, én csak jót akartam.
Persze, persze, hm; mormogta a sündisznó, mert nem tudta, mit is mondjon.
Hát, akkor Isten veled, kedves Süni. Talán majd máskor.
És a kislány továbbindult, egy kicsit lassabban, mint ahogyan jött, de az erdő szépsége hamarosan visszaszerezte jókedvét.
A sündisznó a távolból még hallotta dudorászását. Szeretett volna utána kiáltani: Gyere visszaaaa! De egy hang sem jött ki a torkán.
Teltek-múltak a napok, és mindegyre ez járt az eszébe: Talán majd máskor. Magának sem merte bevallani, de a szíve mélyén egyre csak arra várt, hogy a kislány egyszer majd visszatér.  .

sün
S a kislány hamarosan visszatért. Most már messziről észrevette a sünit. Halkan és óvatosan közeledett, nehogy megijessze.
A süni is észrevette a kislányt. A biztonság kedvéért most is összegömbölyödött, de előzőleg még titkon alaposan szemügyre vette a várva várt jövevényt. Csak úgy vert a szíve a tüskerengeteg alatt. A kislány halkan és finoman ereszkedett le mellé.
Itt vagyok suttogta.
A süni borzasztóan izgult, hogy megint elrontja az egészet.
Hát Isten hozott; mondta akadozva, és nagyon megkönnyebbült, hogy sikerült kimondania.
Most megengeded, hogy megsimogassalak?
A sündisznó összeszedte minden bátorságát, és félénken kidugta az orrát.
A kislány feléje nyúlt, hogy megsimogassa, de amint a keze odaért volna, a sündisznó összerezzent, visszahúzta az orrát, és meredező tüskéi a kislány ujjába szaladtak. Még a vér is kiserkent belőle. A kislány feljajdult, ujját a szájába kapta, és sírva fakadt.
Látod, mondtam én, előre megmondtam morgott a sün, jobb lett volna, ha sohase szólsz hozzám. Menj innét, hagyj magamra!
Hálátlan vagy és igazságtalan! És utálatos! sírt a kislány, és elrohant.
A sündisznó most már kétségbeesetten kiabált utána.
Várj! Gyere vissza! Én nem akartam!! Nem így akartam Én világéletemben arra vágytam, hogy megsimogassanak! Soha senki nem simogatott meg! Te voltál az egyetlen, aki. . . .
Már nem tudta folytatni. Hangja zokogásba fulladt. Csak úgy rázkódtak a tüskéi.
A kislány még mindent hallott. Mégsem fordult vissza. Szaladt, csak szaladt, amíg egy patakhoz érkezett. Tovább már nem bírta a lába. Leült egy kőre a parton, és hatalmas könnycseppeket hullatott a patak vizébe. A patak meg csak halkan locsogott, és magával vitte a könnycseppeket. Így ült ott egy darabig. A patak olyan halkan locsogott, hogy egyszer csak a szívében is csend lett. És akkor fülébe csengtek a sündisznó szavai, amelyeket már nem akart meghallgatni. Soha senki nem simogatott meg!
Milyen türelmetlen voltam, és milyen értetlen gondolta. Megbuktam szeretetből.
És újra könnyek gördültek végig az arcán. De ezek már nem a sértettség, hanem a megbánás tisztító könnyei voltak.
Te voltál az egyetlen, aki. . . .
Az egyetlen!!
Egy pillanatig még erőt gyűjtött, aztán letörölte könnyeit, és szaladt árkon-bokron át, vissza a sündisznóhoz, s ahogy rátalált, nem törődve a tüskékkel, úgy, amint volt, fölkapta és magához ölelte. A sün meglepetésében még összegömbölyödni is elfelejtett, becsületből még kapálózott egy kicsit, és mondott valami olyasmit, hogy eressz el, vigyázz, meg foglak szúrni, de közben boldogan simult a kislányhoz, még a szíve dobogását is érezte.
Én így szeretlek téged, a tüskéiddel együtt! És a barátod akarok lenni, mondta a kislány, az örömtől elcsukló hangon.
És csodák csodája: a tüskék nem szúrtak többé! Puhák és bársonyosak lettek, mint a selymes zöld pázsit.

Mindnyájan félreismertünk mondta a kislány. Te kedves vagy és melegszívű, jó és szeretetreméltó. A sün nem is tudta, hová legyen a boldogságtól. Világéletében arra vágyott, hogy megsimogassák, de azt legtitkosabb álmaiban sem merte remélni, hogy egyszer lesz valaki, aki magához öleli.
A sün és a kislány attól fogva barátok lettek. Az erdő állatai pedig mind ámultak a sündisznó átváltozásán.