A barátság próbája

Két jó barát együtt vándorolt: Pista és János. Egy kíváncsi varázsló, aki szerette próbára tenni az embereket, tanulmányozni miként viselkednek bajban, szerencsében, felfigyelt rájuk. Láthatatlanul követte őket.

Éhes, szomjas lett a két barát. Csodálkoztak erősen: hová lett tarisznyáikból az enni-innivaló? Mit sem tudtak ugyanis a varázslóról.

Mentek tovább és almafát pillantottak meg. A fán egyetlen kicsike almát tornáztatott csak a szelecske. Olyan kicsi, falatnyi volt az alma, hogy megfelezniük nem lett volna értelme. Elhatározták: kisorsolják melyiküké legyen.

Pista már körmölte is a betűket egy papírszeletkére. János úgy látta: barátja elgyötörtebb, mint ő. Jobban rászorul a gyümölcsre. Így hát saját neve helyett Pistáét írta fel a másik papírdarabkára.

János kalapjából Pista húzta ki a nyertes nevét: a sajátját. No de, – nézett a papirosra – milyen furcsa dolog! Az ő neve áll rajta, de ez nem az ő írása. Nagylelkű ez a János!

Nem szólt semmit, de az almácskát nem ette meg: zsebrevágta. János csak nézett, dehát, gondolta, nyereményével azt csinál barátja, amit akar. Megeheti később is.

Alig-alig értek tovább az úton és máris gyönyörűen kihímzett erszényt találtak a földön. Csókolódzó galambpár volt rajta. No ilyesforma jelenetet gyakran látni faliszőnyegen, asztalterítőn, meg más tárgyakon, de ezek a galambok oly művészi kézre vallottak, hogy a két legény elámult. Mindegyiküknek nagyon tetszett, de Pistának különösen. Kinyitották az erszényt: pénz nem volt benne, még egy kis vereske rézfillérecske sem, csak egy írás, nyírfakéreg darabkára karcoltan:
“Ha ez erszényt megtalálod, tedd csak zsebre, nem kell várnod! Belőle pénzt ki nem veszel, csak ha előbb beleteszel!”
Ketten találták, hát megint sorsolás mellett döntöttek, hiszen nem felezhetik el az erszényt!
Ezúttal Pista János nevét írta a papírszeletkére, így viszonozta barátja előbbi nagylelkűségét, János viszont, mert látta, hogy Pistának mennyire tetszik az erszény, most is Pistáét. Ezúttal azonban Pista kalapjából János húzta ki a nyertes nevét, s meglepetésére: a magáét! Elnevette magát:
– Visszaadtad a kölcsönt! Tudod mit: bár én nyertem, legyen tiéd a talált erszény! Neked adom.

Pista szabadkozott:
– Azt már nem! Mit adhatnék ezért az értékes dologért viszonzásul?! Csak azt a kis sárga almácskát a zsebemből! Az nem volna méltó viszonzás! Így nem fogadhatom el.
Belenyúlt a zsebébe, hogy bizonyságképpen felmutassa a kis almát, de legnagyobb meglepetésére jókora, tündöklő aranyalmát húzott elő. Mi a csuda, miféle varázslat ez?!

János felé nyújtotta az almát, de most meg az makacskodott, hogy az aranyalma páratlan kincs, sokkal többet ér az erszénynél, nem foszthatja meg tőle Pistát.

Hirtelen nagy, vastagcsőrű madár szállt el felettük: egy holló. Ám milyen különös holló!
Károgott, de emberbeszéddel, no és nem búsan, hanem vígan:
– Te az almát add Klárikának, te meg az erszényt Évikének!

A nagy meglepetéstõl mindkét legény kalapja lerepült a földre. Egymásranéztek legények, kalapok: hej, rókamáj, varjúháj, túl sok itt a csuda már!

No a továbbiakban már nem történt különösebb csoda. Hamarosan takaros házikót pillantott meg a két legény. Ilyen van másutt is. Volt a házon ajtó, ablak kettő is, teteje fölé gólyafészkes kémény magasodott. No ez sem volt megbámulnivaló, mert a gólya nem volt ott, a tónál békászgatott.

Az viszont már nagyonis szemnek tetsző dolognak bizonyult, hogy az egyik ablakon is gyönyörű leány nézegetett kifelé, a másikon is hasonló leányszépség.

A legények beszédbe elegyedtek a lányokkal. A két leány testvér volt, egyiket Klárikának, a másikat Évikének hívták. Tetszett Klárikának Pista, nagyonis. Pistának is Klárika. Évikére pedig János vetett udvarló pillantásokat, amit Évike ígéretesen kedves-tréfás szavakkal viszonzott. Hamarosan bent ült a két legény a házban, terített asztalnál.

Az aranyalmát Pista Klárikának ajándékozta, János pedig az erszényt Évikének. Egyik sem került az ajándékozó legénytől messze, merthogy kettős lakodalommal, boldogsággal végződött a dolog.

Elégedett volt a varázsló is: nem csalódott a két legényben, akiknek barátsága igazi barátságnak bizonyult.



Reklámok

Wass Albert: Mese az erdőről

“…Így volt ez bizony lelkecském, s így van azóta is. Háromféle ember él a világon: a rontó-ember, a gyűjtő-ember és a látó-ember. Te látó-ember leszel, ugye?

Amikor az erdőre kimégy, figyelve lépj, és lábujjhegyen. Mihelyt a fák alá belépsz, és felrebben előtted az első rigó: akkor már tudnod kell, hogy az erdő észrevett.

Ha megállsz egy pillanatra, hallani fogod a szellőt, ahogy a fák között tovaoson. Te már tudod, hogy ezt a szellőt az angyal rázta elő, köpenye ráncaiból. Ha jól figyelsz, a manókat is hallhatod: surrannak, matatnak itt-ott a sűrűben. Sok dolguk van, igyekezniök kell.

A virágokat is láthatod majd, és minden virág kelyhéből egy tündérke les reád. Figyelik, hogy rontó-ember vagy-e? Azoktól félnek.

De te látó-ember leszel, és a tündérek ezt hamar felismerik. Kiülnek a virágok szirmaira, és kedvesen reád kacagnak. De akkor már a patakot is meghallod, ahogy neked mesél, csodálatos meséket az erdőről. …

Haladj bátran, egyre mélyebben az erdők közé. A fák alatt, itt-ott még láthatod a harmatot, ahogy megcsillan a fűszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy angyalok könnye az. Angyaloké, akik sokat sírnak még ma is, mert annyi sok embernek marad zárva a szíve a szép előtt.

De miattad nem sírnak már. Mosolyognak, amikor jönni látnak. Mosolyognak a fák is. A virágok legszebb ruháikat öltik magukra, és megdobálnak láthatatlan puha-illat-labdáikkal. Minden olyan szép, puha és illatos körülötted, minden olyan tiszta és barátságos. Csak haladsz az erdőn át, és arra gondolsz, hogy szép. A virágok, ahogy nyílnak. A fák, ahogy egymás közt suttogva beszélgetnek. A forrás, ahogy csobog, csillog, mesél. A madarak, ahogy dalolva, fütyörészve, csivitelve szökdösnek ágról ágra. A mókusok, nyulacskák, minden. Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul, s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására.

Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép. És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe.

A legnagyobb kincseket, amiket ember számára megteremtett az Isten. A jóságot, a szeretetet és a békességet.

Te minderről semmit sem tudsz akkor. Csak annyit hallasz, hogy a madarak nagyon szépen énekelnek körülötted és a patak nagyon szépen mesél. Csak annyit látsz, hogy nagyon szép az erdő. A fák, a virágok, a fű, a moha, a magas kék ég és rajta az a nagy, csillogóan fehér felhő, amelyiken a Jóisten ül, bárányfelhőket pöfékel nagy kék pipájából, és jóságosan alámosolyog.

Csak, amikor visszatérsz újra az emberek közé, a rontó-emberek és a gyűjtő-emberek közé, és hiába gonoszak hozzád, te mégis jóval viszonzod gonoszságukat, szeretettel vagy mindenki iránt és az élet legsúlyosabb perceiben is derű és békesség van a homlokodon: csak akkor látják meg rajtad, hogy az Angyalok Tisztásán jártál, kedvesem.”

(Wass Albert: Tavak és erdők könyve: Mese az erdőről)


Az élet

Nagy csend ülte meg a nyári erdőt. A madarak szárnyuk alá hajtották a fejüket. Jóleső nyugalom terült a tájra.
A pinty egyszer csak fejét felszegve megszólalt:
-Mi az, hogy élet?
Mindnyájan megütköztek a nehéz kérdésen. Először a rügyeit vigyázva bontogató vadrózsa szólalt meg:
-Az élet nem más, mint állandó kibontakozás…
A pillangó nem volt ennyire filozófus lény. Virágról virágra libbenve, itt is, ott is nektárt nyaldosva csak ennyit mondott:
-Az élet csupa nyalánkság és boldogság!
Lent a fűben a hatalmas szalmaszálat cipelő hangya ezt nem hagyhatta szó nélkül:
-Az élet csak munka és vesződség!
A frissen gyűjtött mézzel a kaptár felé siető méhecske ezt duruzsolta:
-Nem, az életben a munka és szórakozás váltogatja egymást…
Ahol ilyen bölcs dolgokról folyik a szó, onnan a vakond sem hiányozhat. Egy szóra kidugta hát a fejét a friss vájatból:
-Az élet a sötétség elleni állandó harc.
Össze is kaptak volna, ha az eleredő eső nem hűti le a kedélyeket. Az esőcsepp is el akarta mondani a maga bölcsességét:
-Az élet csupa könny, semmi más, csak könny.
És már úszott is a patakkal a tengerbe. Ott a hullámok hatalmas csapásokkal ostromolták a parti sziklákat:
-Az élet a szabadságért való sanyarú küzdelem… – mennydörögték.
Fenségesen körözött az erdő felett a sas:
-Az élet felfelé törekvés! – kiáltotta a magasból.
A vén széltől meghajlott nyírfa is bekapcsolódott most már a vitába:
-Az élet azt jelenti, hogy beadjuk a derekunkat a hatalom előtt…
Leszállt az éj. Hangtalan szárnycsapásokkal lebegve huhogta a bagoly:
-Az élet – kihasználni az alkalmat, ha mások alszanak…
De ezt már nem hallották a többiek. Az alvó erdő csendje borult a tájra.
A lakodalomról hazafelé tartó fiatalember, a sok tánctól fáradtan, levetette magát a fa alá, és mintha a pintyhez szólott volna, felsóhajtott:
-Az élet nem más, mint a szerencse hajszolása és a csalódások csapásainak elviselése…
Az ébredező hajnal ezzel keltette az alvó erdőt:
-Én, a hajnal, az új nap hírnöke vagyok, az élet pedig az örökkévalóságé.

Svéd népmese nyomán


Az élő tükör

Egyszer, messze földön, nagyon rég, egy királynak lánya született. Gyönyörű
volt kicsinek is, s egyre szebb lett, ahogy felcseperedett. Mire eladósorba
került, olyan szép lett, hogy nem volt hozzá hasonló az egész
földkerekségen. Messze földre vitték a szépség hírét a galambok, s a hírt,
hogy a Hercegnőnek vőlegényt keresnek.
Nem messze a vártól lakott egy csúf tündér, irigy volt, gonosz s
megkeseredett. Hallotta a szépség hírét és dühösen felkerekedett. Egész a
várig ment, be is jutott, s ahogy meglátta a szépséges Hercegnőt, olyan
dühös lett, hogy nyomban megátkozta.
Szebb és szebb legyél napról napra, ki rád néz, a valóságot lássa! Egyedül
Te, csak Te légy az, ki minden tükörben csúnyát lát, egy csúf ocsmány
banyát!
Szegény Hercegnő nagyon megijedt, berohant a várba, s egyből tükröt
keresett. Belenézett, s mit látott! Egy szörnyű ocsmányságot! Egy rút, vén
banyát, rettenetes szörnyü pofát. Volt nagy sírás, nagy ijedelem, a király
is megijedt, nem tudta mit tegyen. Aztán kiötlötték, hogy meghívják a jó
tündért, hátha van segítség. Az igazság az volt, hogy az átok ellenére a
Hercegnő szép maradt, de minden tükörben melybe belenézett, egy szörnyű
vénasszonyt látott. Hiába mondták neki sokan, hogy szép, gyönyörű, nincs
Hozzá fogható, nem hitte el senkinek. Magába roskadt, megkeseredett. Idővel
megérkezett a jó tündér, de sajnos az átok olyan erős volt, hogy nem tudta
feloldani, csak enyhíthetett rajta.
-Minden tükörben, mely nem él csak a rútat láthatod, de az élő tükör majd
megmutatja az igazságot, az képes lesz feloldani a varázslatot!
Így szólt, s ezzel távozott, azt mondta többet nem szólhat, segített, ahogy
tudott, érjék be annyival, hogy enyhítette az átkot.
Telt múlt az idő, senki nem értette a varázslatot. Az élő tükör, mi lehet
az? Senki nem tudta, ezért aztán segíteni sem tudtak szegény Hercegnőn.
Kipróbáltak sok-sok féle tükröt, messzi országokból hozattak különleges
tükröket, furcsákat, nagyon drágákat, de a Hercegnő mindegyikben csak a
csúfságot látta. Mások viszont napról napra szebbnek és szebbnek látták őt.
Özönlött a kérők hada, de a Hercegnő mindet visszautasította, magába
roskadt, megkeseredett. A vártorony szobájából többet ki sem nézett. Őröket
állíttatott a lépcsőkhöz, súlyos lakatokkal záratta le a szobát, senki-senki
ne lássa csúfságát. A kérők lassan elmaradoztak, a Hercegnő jó ideje
senkivel nem találkozott, magányában kesergett, búslakodott.
Élt egy távoli országban egy egyszerű legény, nagy volt a szíve, szerette a
világot, minden mi élő a barátja volt. Szelek szárnyán járt a hír a
Hercegnőről aki gyönyörű, és az átokról ami miatt élve eltemetkezett, a
legény is hallotta ezt. Nem bírta a szíve a szomorúságot, melyet olyan
távolról hallott. Felkerekedett hát, és csak úgy gyalogosan elindult, hogy
megnézze magának a Hercegnőt. Sok vándorlás után, elérkezett a várhoz, ahol
Hercegnőnk élt önnön rabságában. Megpróbált hozzá bejutni, de nem engedték,
a Hercegnő parancsa szent volt, a szolgák még mindig azt lesték. A legény
fejében egy terv fogant, jó hosszú kampós kötelet kerített, s várta az
éjszakát. Mikor sötét lett, a legény nagy bátran a vártorony alá ment, óriás
lélegzetet vett és teljes erőből hajított egyet, a kampó megakadt a
vártorony tetején, szédítő magasságban. Elkezdett mászni a bátor, egyre
feljebb és feljebb haladt, húzta magát rendületlenül felfelé, kíváncsi volt
a szépre, amely rejtőzik előle. Mászott csak mászott rendületlenül,
tenyeréről a bőr már rég lejött, fájt nagyon, de ő ezzel nem törődött.
Mászott csak mászott, az irdatlan mélység felett többször megcsúszott, de
nem érdekelte semmi, csak előre, előre, már nem állíthat meg senki.
Nincsenek éles fegyverek, marcona őrök, villogó kések. Csak a kötél és a
magasság, küzdött keményen hajtotta a boldogság. Végre feljutott, kifújta
magát és az ablakhoz lopakodott, belesett. S mit látott, attól kővé dermedt,
a szépségnek ilyen természetes, egyszerű megjelenését nem szokta ő meg.
Órias ágyban, puha, gyönyörű ruhában egy tündér aludt ott. Arca, mely régóta
csak álmában mosolygott, szebb volt mindennél mit a legény eddig láthatott.
Gyönyörű haja, hófehér karja elbűvölte a bátor lovagot. Nesztelen a szobába
lépett és az ágyhoz osont. Órákon át nézte a szépséget lélegzetvisszafojtva,
nem tudott betelni a látvánnyal, melyet szeme látott. S egyszer csak, ki
tudja miért? A Hercegnő felriadt, meglátta a fiút s nagyot sikoltott, de a
sikoly abban a pillanatban a torkára forrt, évek óta először egy szerető
szempárban meglátta magát, s amit látott, több volt mint egy szép arc, a
mosolygó szempárban csodát látott. Hirtelen minden szépségét meglátta a
legény szemében, egy szerető szempárban, mely maga volt az élő tükör. Látta
a szépséget amely addig rejtve volt, a varázs megtört és a várba újból
boldogság költözött.

Nem üveg, s fém az, melyben az igazat láthatod, csupán az élő tükör képes
megmutatni a valóságot.

Maci szeretet

Egy plüssmaci ült a játékbolt egyik polcán, és nagyon magányos volt. Volt a jobb kezén egy “60 fokon mosható” cédula, azt hitte ez a neve. Mosható nagyon magányos volt, mert az összes játékot megvették mellőle, egyszer csak úgy gondolta elindul, hogy megtalálja az élet értelmét.

Először egy egérrel találkozott, megkérdezte tőle mi az élet értelme?
Az egér azt mondta:
Gyűjtögetni, hogy mindig tele legyen az éléskamra.
Ez Moshatónak nem tetszett.

Másodszor egy macskával találkozott:
Az az élet értelme, hogy dörgölőzzünk mindig a megfelelő lábhoz, így érjük el, hogy legyen jó meleg szobánk, és ennivalónk. Moshatónak ez sem tetszett.

Harmadszor egy kutyával találkozott:
Szolgálni kell a gazdánkat.
Valahogy ez sem volt neki az igazi.

Negyedszer egy elefántot kérdezett:
Az az élet értelme, hogy az élet értelméről gondolkodjunk.
Ezzel sem tudott azonosulni.

Több állatot is megkérdezett, de egyik válasszal sem elégedett meg. Szegény nagyon elfáradt és elkeseredett. Leült egy kilométerkőre fáradtan és nagyon szomorúan. Hirtelen lépéseket hallott a háta mögött, de már ez sem érdekelte. Egy kislány sétált arra, aki észrevette.

– Nahát egy plüssmackó!

A kislány felkapta, és magához ölelte. Mosható hallotta a kislány szívének a dobogását, és akkor már tudta, hogy megtalálta az élet értelmét.

Az életben az a legfontosabb, hogy tartozzunk valahová, valakihez, szeressünk és szeretve legyünk

A kislány hazavitte Moshatót, aki nagyon sokáig volt ott a szobájában, akivel nagyon sokat játszott, és sok örömet okoztak egymásnak.

Jó feleség

A mesék olyanok, mint némely derék ember: ahogy vénülnek, úgy szépülnek, s bizony ezt jólesik látni!
Jártál-e már falun, s láttál-e afféle zsúptetős, meszelt falú igazi öreg parasztházat? Zsúpfödelét felveri a fű, zöld moha párnázza, a kéményén meg gólya fészkel, mert az nem hiányozhat róla: Kidőlt-bedőlt a fala, alacsonyak az ablakai, s csak egyet lehet közülük kinyitni. A kemence úgy domborodik, mint egy gömbölyű pocak; a kerítésen kihabzik az orgonavirág, egy görbe derekú fűzfa tövében tócsa kéklik, kacsa bukdácsol benne a fiókáival. Hogy el ne felejtsem: még egy láncos házőrző is van ott; mindent és mindenkit megugat.
No, hát szakasztott ilyen parasztház állt egy faluvégen, öreg házaspár lakott benne, egy paraszt meg a felesége. Kevésen eltengődtek, s még fölös jószáguk is volt: a lovuk, amely ott legelészett naphosszat az országút szélén. A parasztember néha ezen lovagolt be a városba, máskor meg a szomszédok kérték kölcsön, s viszonozták ezzel-azzal, de hát több hasznot nem hajtott a ló. Ezért elhatározták, hogy vásárra hajtják a lovat, eladják vagy elcserélik hasznosabb jószágért. De mi legyen az?
– Azt te tudod a legjobban, apjuk! – mondta az asszony. – Éppen ma van hetivásár a városban, eredj, add el a lovunkat pénzért vagy más jószágért. Te mindig okosan cselekszel. Eredj hát a vásárra!
Megkötötte szépen az ura nyakravalóját, mert ahhoz ő értett jobban; kettős csokrot kötött rá, ami legényes külsőt adott az öregnek. Még a kalapjáról is leveregette a port, aztán megcsókolta, s az ember elkocogott a lován, amelyet vagy elad ma, vagy elcserél hasznosabb jószágért. Majd tudja ő, hogy lesz a legjobb!
Tűzött a nap, egy tenyérnyi felhő sem látszott az égen. Vásárosok verték föl az országút porát; ki kocsin, ki lovon, ki csak gyalogszerrel. Rekkenő hőség volt, egyetlen fa sem kínált árnyékot végig az úton.
Kocogott a mi emberünk a lován, s szembetalálkozott egy másik paraszttal, aki tehenet hajtott az országúton, olyan takarosat, amilyen csak lehet egy tehén.
“Ez biztosan jó tejelő – gondolta a paraszt, amikor szemügyre vette. – Hátha cserélnénk!”
– Hallod-e, koma! – szólította meg a tehenes embert. – Állj csak meg egy szóra! Megegyezhetnénk. Nézd meg a lovamat, többet ér, mint a tehened, de nekem a tehén jobb hasznot hajtana. Cserélsz-e velem?
– Cserélek én! – mondta az, s nyomban megkötötték az egyezséget.
A mi emberünk most már hazafordulhatott volna, hiszen amiért útnak indult, azt elvégezte. De ő már eltervezte magában, hogy avásárba megy, hát nem akart róla elmaradni. Ballagott hát tovább, hajtotta a tehenet, az is ballagott, s nemsokára utolértek egy embert, aki egy birkát vezetett az országúton. Szép birka volt, sűrű gyapjas, jól kihízott.
“Ez volna még csak jó nekünk! – gondolta a parasztember. – Ellegelészhetne az árokparton, télen meg bejöhetne közénk a jó melegre. Hasznosabb lenne, ha tehén helyett birkát tartanánk. Talán megalkuszunk.”
A birkás ember, persze, nem is kívánhatott jobb cserét, megkötötték hát gyorsan a vásárt, s a paraszt továbbhajtotta a birkáját az országúton. A keresztútnál szembejött vele egy ember, jókora ludat vitt a hóna alatt.
– Ez aztán a kövér lúd! – szegődött mellé a mi parasztunk. – Milyen szép hájas, milyen finom a tolla! Madzagot kötnénk a lábára, elúszkálhatna nálunk a tócsában. Legalább nem kellene kidobni az anyjuknak a kenyérhaját. Hányszor mondta: “Ha egy libánk lehetne!” Hát most megkaphatja, ha ugyan cserélsz velem! Megköszönöm szépen, ha odaadod a birkámért!
Hogyne adta volna! A mi emberünk elbúcsúzott a birkájától, s tovább-baktatott a lúddal.
Közel volt már a városhoz, egyre sűrűbben jöttek-mentek az országúton a vásárosok, emberlárma, állatbőgés hangzott mindenütt. Árokparton vezetett az út, a sorompóőr krumpliföldje mellett, ahová a tyúkját szokta kikötni, hogy világgá ne fusson. Suta farkú tyúkocska volt, kancsal is egy kicsit, de különben elég takaros formájú. “Koty, koty! – mondogatta, hogy mit gondolt közben, nem tudom, de a mi emberünk azt gondolta, ahogy meglátta:
“Sose láttam szebb tyúkot, mióta a világon vagyok! Még a papék tojójánál is szebb! De jó lenne nekünk! Egy tyúk mindig talál szemet, még a vak is, ahogy mondják; maga keresi meg a kenyerét. Jól járnék, ha megkaphatnám a ludamért!”
– Cserélnél-e velem? – kérdezte a tyúk gazdájától.
– Biz az nem volna rossz! – felelte ravaszul a sorompóőr, s már kész is volt a vásár. A paraszt nagy vígan tovább-bandukolt a tyúkkal.
Bizony, elég sokat végzett útközben, míg a városba tartott. Meleg volt nagyon, fáradt is volt a mi emberünk, s igen megkívánt egy korty pálinkát, egy falás kenyeret. Útjába esett egy kocsma, hát gondolta, betér egy kicsit. Éppen be akart menni, amikor kinyílt a kocsmaajtó, s a csaposlegény lépett ki rajta; teli zsákkal a vállán. Az ajtóban egymásba botlottak.
– Mit viszel a zsákban? – kérdezte a paraszt.
– Rothadt almát – felelte a csaposlegény. – Jó lesz a disznóknak.
– Kár azoknak! – mondta a paraszt. – De szeretném, ha az anyjuk láthatná ezt a tenger sok almát! A mi öreg fánkon egyetlenegy szem termett az ősszel. Fel is tettük az almáriumra, ott állt, amíg el nem rothadt. Ez is valami – mondta az anyjuk. – No, most láthatná, mi a valami. De megörülne!
– Odaadom én, de mit adsz érte? – kérdezte a csaposlegény. – A tyúkomat!
Odaadta a tyúkját, megkapta a rothadt almát, s bement a kocsmába. A zsák almát nekitámasztotta a kemencének – nem gondolt vele, hogy befűtötték. Tele volt a kocsma: lókupecek, marhahajcsárok ittak odabenn; két ánglius is volt köztük; olyan gazdagok valamennyien, hogy majd kirepedt a zsebük a sok aranypénztől. Poharazgattak, s fogadásokat kötöttek, hogy milyeneket, mindjárt megtudjátok.
– Sisss! Sisss! – Mi sustorog a kemence mellett? Sülni kezdett az alma a zsákban.
– Hát ez meg mi?
Megtudták hamarosan. A mi emberünk elbeszélte nekik, milyen jó vásárt kötött: egy tehenet kapott a lováért, azért meg egy birkát, elmondott mindent rendre, egészen a rothadt almáig.
– No megállj csak, ad neked az anyjuk, ha hazamégy! – mondták az ángliusok.
– Ad hát – csókot ad! – felelte a paraszt. – Azt mondja majd: “Jól van, apjuk!”
– Kössünk fogadást! – mondta a két ánglius. – Fogadjunk egy hordó aranyban. Száz aranyat teszünk egy ellen, hogy szorulsz ma az asszonytól! – Nem kell egy hordó, egy véka is elég – mondta szerényen a paraszt. – De én csak egy zsák almát tehetek föl, no meg magamat és az anyjukomat, ha beéritek vele.
– Üsse kő! – mondták az ángliusok, s a markába csaptak, megkötötték a fogadást.
Befogták a kocsmáros szekerét, felültek az ángliusok, felült a mi emberünk is, földobták a rothadt almát, s elhajtottak a paraszt házához.
– Adjon isten, anyjuk! – Fogadj isten, apjuk!
– Elcseréltem a lovunkat.
– Hiszen érted te a dolgodat! – dicsérte meg az asszony, s megölelte az emberét; nem törődött se a zsákkal, se az ángliusokkal.
– Egy tehenet adtak érte.
– Istennek hála, lesz tej a háznál! – örült meg az asszony. – Aludttej kerül az asztalunkra, sajt meg friss vaj! De jó cserét csináltál!
– Az ám, csakhogy a tehenet meg odaadtam egy birkáért!
– Okosan tetted! – szólt az asszony. – Neked mindig helyén van az eszed! Nemcsak juhtejünk lesz, meg juhsajtunk, de gyapjúharisnyánk meg gyapjúujjasunk is! A tehén nem ad gyapjút, kárba veszejti a szőrét! Jól van, apjuk!
– Hanem a birkát elcseréltem ám egy lúdért!
– Te mindenre gondolsz! Mártonnapkor hát libapecsenye kerül az asztalunkra! Azt se tudod, mivel szerezz örömet nekem! Kikötjük a libát a tócsa mellé, s még hízik is Mártonnapig!
– De nincs ám meg a liba se! Elcseréltem egy tyúkért! – mondta az ember.
– Tyúkért! Azt tetted még csak jól! Lesz tojásunk, lesz kiscsirkénk, egész fészekalja! De régóta vágyom rá!
– Úgy ám, de a tyúkot meg odaadtam egy zsák rothadt almáért!
– Jól van, apjuk! Igen jól van! Mindjárt megcsókollak érte, te kedves! Mert tudod-e, mi történt velem?
Amikor elindultál a városba, azt gondoltam, valami igen jót készítek, mire hazajössz: hagymás rántottát. Tojás még csak volt a háznál, de hagyma egy szem se. Gondoltam, átmegyek a tanítóékhoz, mert nekik termett hagymájuk, tudom. Hanem az a vén tanítóné olyan zsugori, hogy még egy szem hagymát is sajnált tőlem. – Hagymát? – azt mondja. – Nem termett a kertünkben semmi, még egy rothadt almám sincs! Még azt se adhatok! – No, én most adhatok neki tízet is vagy akár egy teli zsákkal: Jól van, apjuk, igen jól van! – Azzal megcsókolta az urát nagy örömében.
– Ez aztán igen! – kiáltott fel a két ánglius. – Elkótyavetyélte mindenét, de a jókedve megmaradt. Ez csakugyan aranyat ér!
S egyteli véka aranyat adtak a parasztnak, aki kapott a feleségétől – nem szidást, hanem csókot!

Szerelem nélkül

Merlyn, a varázsló egy este vendégül látta várában barátját, Lancelott lovagot. Borozgattak, beszélgettek, de látszott, hogy Lancelottal valami nincs rendben.
– Kedves barátom,- kérlelte a varázsló – mi bánt, mond el!
Lancelott már egy kicsit a bor hatása alá került, így megeredt a nyelve, panaszkodni kezdett.
– Szerelmes vagyok a királynéba, de én sohasem érhetek fel csodálatos lényéhez, olyan gyönyörű, olyan szellemes. Szinte hason csúszok előtte, Ő pedig mindig belém rúg. Még ezt is szívesen elviselem, csakhogy láthassam, a közelében lehessek. Most pedig elküldött magától, messzi földre kell
mennem, mert a sárkány elrabolta az ezüst cipellőjét. Vissza kell szereznem.

Merlyn nagyon megsajnálta a lovagot, és amikor az az elfogyasztott jó boroktól mély álálomba merült, csendesen oda osont hozzá egy üres palackkal. A szerelem éppen ott üldögélt Lanszelott szája szélén. Láthatóan unatkozva lógázta a lábát. A varázsló egy ügyes mozdulattal az üvegbe billentette, és gyorsan bezárta, hogy nehogy megszökhessen.
A lovag reggel, amikor felébredt, bár még egy kicsit zúgott a feje az esti borozgatástól, frissnek, vidámnak, szabadnak érezte magát.
Még eltöltött néhány napot barátjánál, aztán visszatért a királyi palotába. Nem sietett úrnőjéhez, nyoma sem volt lelkében a korábbi lángolásnak. Közömbösen kezébe vett egy könyvet, leült a kertben egy fa alá, és olvasgatni kezdett. Ginevra éppen arra sétált udvarhölgyei társaságában, és amikor meglátta az üldögélő, olvasgató lovagot, alig hitt a szemének. Lanszelott visszajött, és nem veti magát azonnal, alázatos szolgájaként lábai elé?

Duzzogva megszólította hűtlenné vált lovagját:  hol van a cipőm, vissza hoztad?
Lanszelott csodálkozva nézett föl. Cipő? Milyen cipő, hűű, a fenébe, elfelejtettem, villant át rajta a gondolat, de nem érzett semmit, sem megbánást, sen félelelmet a kegyvesztettség miatt.
A királynő duzzogva elrohant. Miközben távolodott, Lanszelott azon tűnődött, hogy már nem is olyan szép ez a hölgy. Minha már egy kicsit öregedne is, talán a csípője is túl széles.
A lovagnak rengeteg hasznosan eltölthető ideje lett.
Belevetette magát a tudományokba. Utazgatni kezdett, és több nyelvet megtanult. Boldog még sem volt. Üres lett az élete. Amikor újra
meglátogatta barátját, a varázslót, haragosan rá rontott:
– Mit tettél velem te gazember, üres lett az életem, egy fabatkát sem ér! Ölj meg, vagy add vissza azt amit elvettél!
Merlyn hümmögött egy kicsit, nem értette a dolgot, hiszen csak jót akart.
Levette a polcról az üveget. A szerelem ott üldögélt felhúzott térdekkel, huncut mosollyal a szeme sarkában, a palack fenekén. Merlyn megfogta gallérjánál fogva és vissza tette a lovag szájára. Az nagyot nyelt és boldogan elrohant, alázatosan szenvedni királynéja lábai előtt.