A herceg és a varázsló

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ifjú herceg, aki három dolog kivételével az égvilágon mindenben hitt. Nem hitt a hercegnőkben, nem hitt a szigetekben, és nem hitt Istenben. Atyja a király, egyszer azt mondta neki, hogy ezek a dolgok nem léteznek. Mivel atyja birodalmában nem voltak se hercegnők, se szigetek, és Istennek sem látta semmi jelét, az ifjú herceg hitt atyja szavának,
Azonban egy nap fogta magát a herceg és otthagyta a palotát. Vándorlása során elérkezett a szomszéd ország földjére. Ott, megrökönyödésére, a tengerparton megállva, véges-végig, ameddig csak a szem ellátott, szigetek sorakoztak nem messze a parttól. A szigeteken pedig különös és nyugtalanító külsejű lényeket pillantott meg, de hogy kik vagy mik ők, arra még gondolni sem mert. Miközben csónak után kutatott, egy frakkot viselő ember jött oda hozzá.
– Azok ott valódi szigetek ?- kérdezte tőle az ifjú herceg.
– Hát persze, hogy valódi szigetek- felelte a frakkos ember.
– És azok a különös és nyugtalanító külsejű lények?
– Azok bizony valódi és hamisítatlan hercegnők.
– De hisz akkor Istennek is léteznie kell !- kiáltott fel a herceg.
– Én vagyok Isten – felelte a frakkos ember, és meghajolt.
Az ifjú herceg, amilyen gyorsan csak tudott, hazaért.
– Tehát mégis csak hazajöttél – fogadta atyja, a király.
– Láttam szigeteket, láttam hercegnőket, láttam Istent- sorolta a herceg szemrehányóan.
A királynak arcizma sem rezdült.
– Se valódi szigetek, se valódi hercegnők, se valódi Isten nem létezik.
– De hát én a saját szememmel láttam őket!
– Akkor mondd meg nekem, hogyan volt Isten felöltözve.
– Isten frakkot viselt.
– Föl voltak hajtva a kabátujjai?
A herceg emlékezett rá, hogy igen. A király elmosolyodott.
-A ruha amit láttál, egy varázsló ruhája. Meg lettél tévesztve.
Ezt hallván a herceg visszatért a szomszéd országba, és visszament ugyanarra a partra, ahol ezúttal is összetalálkozott a frakkos emberrel.
– Atyám, a király, fölvilágosított, hogy ki is vagy te valójában- támadt neki méltatlankodva- A múlt alkalommal sikerült megtévesztened, de ez még egyszer nem fordulhat elő. Most már tudom, hogy azok ott nem valóságos szigetek és nem is valóságos hercegnők, mert te egy varázsló vagy.
A másik erre elmosolyodott.
– Téged valóban megtévesztettek, fiam. Atyád királyságában rengeteg sziget és számtalan hercegnő található. Te azonban atyád igézete alatt állsz, s ezért nem láthatod őket.
A herceg töprengve indult újra haza. Amikor atyja színe elé ért, bátran a szemébe nézett.
– Atyám, igaz az, hogy te nem is vagy valódi király, hanem csak egy varázsló?
A király elmosolyodott, és fölhajtotta kabátja ujjait.
– Igen fiam, én csupán egy varázsló vagyok.
– Akkor viszont az az ember ott a tengerparton mégis csak Isten volt.
– Az az ember ott a parton egy másik varázsló volt.
– De hát nekem tudnom kell az igazságot, az igazságot, amely a varázslaton túl létezik!
– Nincs igazság a varázslaton túl- felelte a király.
A herceg erre végtelenül elszomorodott.
Könnyes szemmel nézett föl atyjára- Akkor megölöm magam. A király varázsszavára ekkor megjelent a Halál. Ott állt az ajtóban, és intett a hercegnek, hogy jöjjön hát. A herceg erre összeborzadt. Újra megjelentek emlékeiben a gyönyörű, bár nem valódi szigetek s a nem valódi, de mégis gyönyörűséges hercegnők.
– Legyen hát – mondta. – El tudom viselni a gondolatot.
– No látod fiam- fordult felé bizakodva a király- kezd belőled is varázsló válni.

John Fowles

Neale Donald W. könyvéből – a szeretetről

“Bizony így van ez: abban a pillanatban, hogy a legmagasztosabb,  legáradóbb, legodaadóbb szeretetet ígéred, elfog a legmélységesebb  rettegés.

Először is szorongsz, hogy ha azt mondod: „Szeretlek”, viszonthal­lod-e vajon ugyanezt. És ha viszonthallod, akkor azonmód attól tar­tasz, hátha elveszíted az éppen csak megtalált szeretetet. Így gerjeszti  minden tett a következményét, mely visszahat a tettre, így válik a sze­retet kétségbeesett védekezéssé a veszteség ellen – és így próbálod  megóvni magad attól, hogy elveszítsd Istent.

Ám ha ismernéd, Aki Vagy, ha tudnád, Ki Vagy – hogy te vagy a leg­nagyszerűbb, a legjelentősebb, a legragyogóbb lény, akit Isten valaha  is teremtett -, akkor soha nem félnél. Mert ki is utasíthatná el ezt a fen­séget? Ilyen lényben Isten sem találhat kivetnivalót.

Csakhogy nem tudod Ki Vagy, és jóval kevesebbre tartod magad. Mi­ért becsülöd alá magad? Honnan ered ez a végzetes elképzelés? Azok­tól az emberektől, akiknek a szava a legtöbbet jelenti szársodra: az  édesanyádtól és az édesapádtól.

Nyilvánvaló, hogy ezek az emberek szeretnek a legjobban. Miért is  hazudnának neked? Hát nem azt mondogatták, hogy túlságosan ilyen  vagy, és túl kevéssé amolyan? Nem intettek-é, hogy csak figyelj és hall­gass? Nem feddtek-é meg a legtúláradóbb pillanataidban? És nem arra  biztattak-é, hogy szabadulj meg a legvadabb elképzeléseidtől?

Ezek az üzenetek ívódtak beléd, és bár nem felelnek meg a feltéte­leknek, hogy Istentől valók legyenek, ám a te korlátozott kis mindensé­ged isteneitől származnak.

A szüleid arra tanítottak, hogy a szeretet feltételekhez kötődik ­nemegyszer érzékelhetted is a feltételeiket -, és ezt a tapasztalatot  veszed alapul mindazokban a kapcsolataidban, melyek a szeretetre  épülnek.

És ezt a tapasztalatot vetíted ki Rám.

Ebből a tapasztalatból vonod le a következtetéseket Rólam. Ezeken  a kereteken belül építed fel az igazságodat is.

– Isten, szerető Isten – mondod -, de ha megszeged a parancsait, ak­kor soha véget nem érő számkivetettséggel és örökkévaló elkárhozás­sal bünteti

Hát nem megtapasztaltad a szüleid neheztelését? Hát nem ismered  a fájdalmat, amikor kárhoztattak ezért vagy amazért? Hogyan is tudnád  hát elképzelni, hogy Én másmilyen Vagyok?

Bizony, elfelejtetted, milyen feltétel nélkül szeretni. Nem emlékszel  Isten szeretetének élményére. Megpróbálod tehát elképzelni, milyen­nek kellene lennie Isten szeretetének, arra alapozva, hogy milyennek  látod a szeretetet a világban.

Istenre vetíted a „szülő” szerepét, és előhozakodsz egy olyan Isten­nel, aki bíráskodik, jutalmaz vagy büntet, attól függően, milyennek íté­li a tetteidet. Ez azonban végletesen leegyszerűsített és hamis kép Isten­ről, mely kizárólag a képzeletedben, a közös képzeletetekben létezik,  és semmi köze ahhoz, Aki Vagyok.

A lélek eltéveszthetetlen igazságai helyett az emberi tapasztalatok­ból kiindulva végül egész gondolatrendszert alkotsz Istenről; aztán  egész valóságot szősz a szeretet köré. Márpedig félelmen alapuló való­ság ez, mely egy rettegett, bosszúálló Isten eszméjében gyökerezik. Té­ves a Mögöttes Gondolat, de ha elvetnéd ezt a gondolatot, az meg za­varná a képet, melyet kialakítottál magadban Istenről. És bár az az új  kép, új eszmerendszer és új valóság, amely az előzők helyébe léphet­ne, valóban az üdvödet szolgálná, képtelennek bizonyulsz ezt elfogad­ni, mert Isten, akitől nem kell félni, aki nem ítél, és aki nem büntet,  meghaladja a legmerészebb elképzeléseidet is.

A félelmen alapuló szeretet valósága uralkodik azon is, ahogy meg­tapasztalod a szeretetet; voltaképpen megteremti azt. Mert nem csupán  feltételekhez kötötten kapod a szeretetet, hanem magad is ugyanígy  adod. De még ha eltekintesz is a feltételektől, lényed egy bizonyos ré­sze pontosan tudja; hogy az még mindig nem az ,igazi szeretet. Ám  nincs erőd változtatni. A saját károdon tanultál, mondod magadnak, és  elveszel, ha ismét kiteszed magad a sebesüléseknek. Jóllehet az az  igazság, hogy akkor veszel el; ha nem így teszel.

Minden emberi tett szereteten, vagy félelmen alapul, és nemcsak a  kapcsolatokban. Mindazok a döntések, amelyek meghatározzák az  üzletet, az ipart, a politikát, a vallást, a gyermekek nevelését, a társa­dalmi berendezkedést, a gazdasági célokat, a választást háború és  béke, támadás és védekezés, behódolás és lerohanás között; az elha­tározást, hogy sóvárogjunk avagy ajándékozzunk, kapzsin gyűjtöges­sünk vagy osztogassunk, egyesítsünk, vagy megosszunk – minden  egyes döntésed a két gondolat egyikéből fakad: a szeretetet; vagy a  félelem gondolatából.

A félelem az az energia, amely megköt, lezár, visszahúz, elrejt, fel­halmoz, árt.

A szeretet az az energia, amely kiterjeszt, megnyit, kiküld, megtart,  feltár, megoszt, gyógyít:

A félelem ruhákba csavarja a testünket, a szeretet mezítelenül hagy.  A félelem görcsösen kapaszkodik mindenbe, és mindenhez ragaszko­dik, amink csak van, míg a szeretet odaad mindent. A félelem bezár, a  szeretet megnyit. A félelem megragad, a szeretet elenged. A félelem sa­jog, a szeretet enyhít. Afélelem támad, a szeretet módosít. “