Egy keleti történet

Két koldus lakott az egyik falu mellett. Az egyikük vak volt, a másiknak nem volt lába. Egy napon kigyulladt a falu melletti erdő, amelyben éltek. A koldusok természetesen vetélytársak voltak – ugyanazt a foglalkozást űzték, ugyanazoktól az emberektől kéregettek -, szüntelen haragban álltak egymással. Ellenségek voltak, nem barátok.
Azonos foglalkozást űző emberek nem lehetnek barátok. Rendkívül bonyolulttá teszi a dolgot a versengés, mivel ugyanazok az ügyfelek állnak rendelkezésükre. A koldusok felcímkézik az adakozókat: „Ne feledd, ez az én emberem; ne merd zaklatni.” Te nem tudod, melyikükhöz tartozol, melyikük birtokol, de valamelyik koldus az utcán a saját birtokának tekint. Talán harcolt is érted, megnyerte a küzdelmet, és most az ö tulajdona vagy…
Régebben gyakran láttam egy koldust az egyetem mellett; egy nap viszont a piacon bukkantam rá. Korábban mindig ott volt az egyetemnél, mert a fiatalok nagylelkűbbek; az idősebbek fösvényebbé válnak, több bennük a félelem. Közelít a halál, úgy tűnik, a pénz az egyetlen, ami segíthet. Ha van pénzük, akkor feltehetően mások is segítenek majd; ha nincs pénzük, még a saját fiuk, még a saját lányuk sem törődik velük. A fiatalok könnyebben
költekeznek. Még fiatalok, képesek pénzt keresni; előttük az élet, még hosszú élet áll előttük.
Ez egy tehetősebb koldus volt, mert Indiában csak olyan diák járhat egyetemre, aki gazdag családból származik; máskülönben hatalmas küzdelmet kell vívnia. Bejut néhány szegény diák is, de nekik nagyon gyötrelmes, nagyon fárasztó a dolguk. Én is szegény családból származtam. Egész éjjel egy újság szerkesztőjeként dolgoztam, nappal pedig egyetemre
jártam. Évekig nem alhattam többet három-négy óránál – azt is csak akkor, ha sikerült időt szakítanom erre napközben vagy éjszaka.
És ez a koldus, persze, nagyon erős is volt. Egyetlen sorstársa sem tehette be a lábát az egyetem utcájába, még a belépés is tilos volt számukra. Mindenki tudta, kihez tartozik az egyetem környéke: ahhoz a koldushoz! Egy nap aztán egy fiatalembert pillantottam meg a helyén, az öreg nem volt sehol.
Megkérdeztem tőle:
– Mi történt? Hol az öregember?
– Ő az apósom – felelte a férfi. – Ajándékba kaptam tőle az egyetemet.
Nos, az egyetem nem tudott róla, hogy a tulajdonosa megváltozott, hogy már valaki más birtokolja. A fiatalember megmagyarázta A dolgot:
– Feleségül vettem az öreg lányát.
Indiában hozományt adnak, ha feleségül veszed valakinek a lányát. Nem csak a lányt kapod meg: ha az apósod nagyon gazdag, adnia kell vele egy autót vagy egy házat is. Ha nincs nagy vagyona, legalább egy robogót, vagy ha még azt sem, legalább egy biciklit, de egy-két dolgot kapnod kell tőle – egy rádiót, egy televíziót -, meg valamennyi készpénzt is. Ha valóban gazdag, lehetőséget kínál arra, hogy külföldre utazz, hogy tanulj, hogy képzettebb ember legyen belőled, orvos vagy mérnök – ő pedig állja a költségeket.
Ennek a koldusnak a lánya férjhez ment, és a fiatalember megkapta hozományul az egész egyetemet. Azt mondta:
-Mától ez az utca és ez az egyetem hozzám tartozik. És az apósom azt is megmutatta, kik az ügyfeleim.
Megláttam az öregembert a piacon, és odamentem hozzá:
-Nagyszerű! Nagyon szép hozományt adtál a vejednek.
– Igen – felelte a koldus -, egyetlen lányom van, és valamit tenni akartam a férjéért. Nekiadtam a legjobb koldulóhelyet. Most itt vagyok, próbálom kialakítani a birodalmamat a piacon. Nagyon kemény munka, mert sok itt a koldus, idősebbek, akik már kisajátították az ügyfeleket. De aggodalomra semmi ok. Meg fogom oldani a feladatot; kidobok néhány koldust innen.
És minden bizonnyal úgy is tett.
Tehát, amikor az erdő kigyulladt, a két koldus elgondolkodott egy pillanatra. Ellenségek voltak, még csak nem is beszéltek egymással, de ez most vészhelyzet volt.
A vak ember azt mondta a másiknak, akinek nem volt lába:
-Egyetlen módon menekülhetünk meg, ha felülsz a vállamra: te használod az én lábamat, én pedig a te szemedet. Ez az egyetlen útja a menekülésnek.
Azonnal felfogták a helyzetet. Nem volt gond. A lábatlan ember nem juthatott ki; képtelen lett volna átjutni az erdőn, lángokban állt az egész. Előrébb juthatott volna egy kicsit, de az nem segített volna. Menekülésre, nagyon gyors menekülésre vőit szükség. A vak férfi is biztos volt abban, hogy nem juthat ki. Nem tudta, merre van a tűz, merre van az út, hol égnek a fák és hol nem. Egy vak… elveszett volna. De mindketten intelligens emberek voltak, félretették ellenséges érzéseiket, barátokká váltak, és megmenekültek.

Reklámok

Hozzászólás

Még nincs hozzászólás.

Comments RSS TrackBack Identifier URI

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s