Egy keleti történet

Két koldus lakott az egyik falu mellett. Az egyikük vak volt, a másiknak nem volt lába. Egy napon kigyulladt a falu melletti erdő, amelyben éltek. A koldusok természetesen vetélytársak voltak – ugyanazt a foglalkozást űzték, ugyanazoktól az emberektől kéregettek -, szüntelen haragban álltak egymással. Ellenségek voltak, nem barátok.
Azonos foglalkozást űző emberek nem lehetnek barátok. Rendkívül bonyolulttá teszi a dolgot a versengés, mivel ugyanazok az ügyfelek állnak rendelkezésükre. A koldusok felcímkézik az adakozókat: „Ne feledd, ez az én emberem; ne merd zaklatni.” Te nem tudod, melyikükhöz tartozol, melyikük birtokol, de valamelyik koldus az utcán a saját birtokának tekint. Talán harcolt is érted, megnyerte a küzdelmet, és most az ö tulajdona vagy…
Régebben gyakran láttam egy koldust az egyetem mellett; egy nap viszont a piacon bukkantam rá. Korábban mindig ott volt az egyetemnél, mert a fiatalok nagylelkűbbek; az idősebbek fösvényebbé válnak, több bennük a félelem. Közelít a halál, úgy tűnik, a pénz az egyetlen, ami segíthet. Ha van pénzük, akkor feltehetően mások is segítenek majd; ha nincs pénzük, még a saját fiuk, még a saját lányuk sem törődik velük. A fiatalok könnyebben
költekeznek. Még fiatalok, képesek pénzt keresni; előttük az élet, még hosszú élet áll előttük.
Ez egy tehetősebb koldus volt, mert Indiában csak olyan diák járhat egyetemre, aki gazdag családból származik; máskülönben hatalmas küzdelmet kell vívnia. Bejut néhány szegény diák is, de nekik nagyon gyötrelmes, nagyon fárasztó a dolguk. Én is szegény családból származtam. Egész éjjel egy újság szerkesztőjeként dolgoztam, nappal pedig egyetemre
jártam. Évekig nem alhattam többet három-négy óránál – azt is csak akkor, ha sikerült időt szakítanom erre napközben vagy éjszaka.
És ez a koldus, persze, nagyon erős is volt. Egyetlen sorstársa sem tehette be a lábát az egyetem utcájába, még a belépés is tilos volt számukra. Mindenki tudta, kihez tartozik az egyetem környéke: ahhoz a koldushoz! Egy nap aztán egy fiatalembert pillantottam meg a helyén, az öreg nem volt sehol.
Megkérdeztem tőle:
– Mi történt? Hol az öregember?
– Ő az apósom – felelte a férfi. – Ajándékba kaptam tőle az egyetemet.
Nos, az egyetem nem tudott róla, hogy a tulajdonosa megváltozott, hogy már valaki más birtokolja. A fiatalember megmagyarázta A dolgot:
– Feleségül vettem az öreg lányát.
Indiában hozományt adnak, ha feleségül veszed valakinek a lányát. Nem csak a lányt kapod meg: ha az apósod nagyon gazdag, adnia kell vele egy autót vagy egy házat is. Ha nincs nagy vagyona, legalább egy robogót, vagy ha még azt sem, legalább egy biciklit, de egy-két dolgot kapnod kell tőle – egy rádiót, egy televíziót -, meg valamennyi készpénzt is. Ha valóban gazdag, lehetőséget kínál arra, hogy külföldre utazz, hogy tanulj, hogy képzettebb ember legyen belőled, orvos vagy mérnök – ő pedig állja a költségeket.
Ennek a koldusnak a lánya férjhez ment, és a fiatalember megkapta hozományul az egész egyetemet. Azt mondta:
-Mától ez az utca és ez az egyetem hozzám tartozik. És az apósom azt is megmutatta, kik az ügyfeleim.
Megláttam az öregembert a piacon, és odamentem hozzá:
-Nagyszerű! Nagyon szép hozományt adtál a vejednek.
– Igen – felelte a koldus -, egyetlen lányom van, és valamit tenni akartam a férjéért. Nekiadtam a legjobb koldulóhelyet. Most itt vagyok, próbálom kialakítani a birodalmamat a piacon. Nagyon kemény munka, mert sok itt a koldus, idősebbek, akik már kisajátították az ügyfeleket. De aggodalomra semmi ok. Meg fogom oldani a feladatot; kidobok néhány koldust innen.
És minden bizonnyal úgy is tett.
Tehát, amikor az erdő kigyulladt, a két koldus elgondolkodott egy pillanatra. Ellenségek voltak, még csak nem is beszéltek egymással, de ez most vészhelyzet volt.
A vak ember azt mondta a másiknak, akinek nem volt lába:
-Egyetlen módon menekülhetünk meg, ha felülsz a vállamra: te használod az én lábamat, én pedig a te szemedet. Ez az egyetlen útja a menekülésnek.
Azonnal felfogták a helyzetet. Nem volt gond. A lábatlan ember nem juthatott ki; képtelen lett volna átjutni az erdőn, lángokban állt az egész. Előrébb juthatott volna egy kicsit, de az nem segített volna. Menekülésre, nagyon gyors menekülésre vőit szükség. A vak férfi is biztos volt abban, hogy nem juthat ki. Nem tudta, merre van a tűz, merre van az út, hol égnek a fák és hol nem. Egy vak… elveszett volna. De mindketten intelligens emberek voltak, félretették ellenséges érzéseiket, barátokká váltak, és megmenekültek.

Állati fotók :) gyönyörű felvételek

Gondolkodj pozitívan, mint Edison

Thomas Edison laboratóriuma 1914 decemberében csaknem teljesen a lángok martalékává vált. Jóllehet a kár meghaladta a kétmillió dollárt, az épület csak 238000 dollárra volt biztosítva, mivel betonból készült, s így tűzállónak hitték. Edison életművének nagy része odaveszett azon a decemberi éjszakán. A tűzvész tetőpontján a feltaláló huszonnégy esztendős fia, Charles az aggodalomtól félőrülten rohangászott a füst és törmelék között, míg végre megtalálta az apját a tűz közelében, arcát vörösre festette a lángok visszfénye, ősz haja lobogott a szélben.
— A szívem sajgott érte — számol be az esetről Charles Edison. — Már nem volt fiatal, s most mindene elpusztult. Észrevett. „Hol van anyád?” kiabálta. Azt feleltem, nem tudom. „Eredj, keresd meg, hozd ide, soha az életben nem láthat még egyszer ehhez hasonlót.”

Másnap reggel, reményeinek és álmainak üszkös romjai között kószálva, a hatvanhét esztendős Edison kijelentette: — A katasztrófa legnagyobb haszna, hogy minden tévedésünk elégett. Hála Istennek tiszta lappal indulhatunk újra.

Három héttel a tűz után  sikerült előállítania a Phenol és a Benzol szintézisét.
(The Sower’s Seeds)

Lelki bánatok – terápiák

Vannak olyan neurotikus betegségek, amelyek összefüggenek az
elfojtásokkal. Ilyen a lelki seb, egy baleset, családi egyetértés hiánya.
Érdekes módon vannak, akik ugyanezeket a testi-lelki megrázkódtatásokat
minden későbbi probléma nélkül viselik, míg másoknak
komoly betegsége keletkezik felnőtt korában. Az elfojtásról tudni kell,
hogy vannak tökéletesen elfojtott dolgok, melyeket nem érdemes bolygatni, most azokról van szó, melyek részlegesen fojtottak el, időnként
előjönnek, zavart okozva érzelmeinkben, életünkben.
Mivel nem egyformán viselik meg az embert a traumák, ezért
gondolok arra, hogy elszenvedésüknél az ember alaptermészete is számíthat.
A sok kapcsolati problémát, amit tapasztalhatunk, konfliktusokból
erednek, és az egyén alaptulajdonságain túl, a családban lévő kapocs
meglazulása, vagy hiánya erősíti. Konfliktusok mindenhol előfordulnak
az életben, vannak akik tudják kezelni ezeket.
Nehéz a harmóniát újra megteremteni, amikor konfliktusaink miatt
azt elvesztettük. Egy lelki betegségből, bánatból kigyógyulni hosszabb
folyamat, főleg, ha ez különböző tünetekkel is jár, felmegy valakinek
a vérnyomása, fáradékonnyá válik, elmegy az életkedve és önbizalma
sincs. Vannak, akiknek emberi kapcsolataik szűkebbre korlátozódnak,
ilyenkor az egészség visszanyerése nehezebb. Az érzelmi változások miatt,
az egyébként is inaktív ember könnyen visszaesik betegségébe.
Lelki bánatunk van, amikor elveszítünk valakit, akit szerettünk,
– ez lehet a túlzott kötődés miatt – az esemény körülménye, annak képe
állandóan visszatér emlékezetünkbe, nem tudunk ettől a képtől szabadulni.
Egy válás, a munkahely elvesztése esetén a konfliktusok olyan
mély sebet okoznak, hogy a szorongás, a feszültség miatt a testi tünetek
is megjelennek, izzadás, remegés, szívszorítás, ájulásérzete formájában.
Amikor valaki fél, bánkódik, gyötri magát és szélsőséges esetben nem
tudja már elviselni a helyzetet, feladja.
A megsebzett embert még a megtörtént trauma gondolata is megterheli.
Ezek akár álomban, fantáziájában visszatérhetnek. A hozzátartozó
elvesztésébe nem tud belenyugodni, bánkódik, gyötrődik, szorong.
Ha nem tud a gondolattól megszabadulni, a sikeres elfojtás, a felejtés
segíthet. A körülmények változása, a trauma másként való megélése,
bebizonyítani, hogy másként is lehet, segít.
A szenvedés eme súlyos formája, melyet, mások előtt és önmagunk
előtt is eltitkolunk, nem merünk szembenézni a problémákkal, talán rosszabb, mint az, ha elmondanánk, elmondhatnánk bajainkat valakinek.

Terápiák, jók és rosszak

Vannak támogató terápiák, melyek hasznosak lehetnek. Ezek segítségével
könnyíthetünk a bajokon. Az pedig, hogy ki mikor gyógyul
meg, függ attól is, hogy mennyire érzi magát betegnek, az is tőle függ,
mennyire akar meggyógyulni. Természetesen a háttérnek is megvan a
szerepe, mennyire segítenek a gyógyulásban (a közösség, a család, a
környezet).
A betegségről való figyelemelterelés nagyon fontos, a kikapcsolódás
az egyforma napokból, bajokból kilépni. A gondolati körhinták megszüntetése, valami olyan tevékenység, elfoglaltság keresése, sport, közösségekbe való beilleszkedés gyógyító hatású lehet. Az állandó sajnálkozás rontja a helyzetet.
Van, akinek a sok alvás segít, ez a szemlélet sajnos kicsit háttérbe
szorult, pedig feszültségek, nyugtalanságok mindig kifárasztják az embert,
a jó alvás pedig felüdít. – Persze ez lehet egy betegség tünete is, de
öngyógyítás is.
Vannak olyan terápiák, melyek a lelki zavar eredetét a gyermekkorban
látják. Kezelésnél az okok kiderítésére helyezik a hangsúlyt.
Vannak gyógyítási irányzatok, ahol a lelki zavarokat a tökéletes
elfojtással gyógyítják, vannak olyanok, amelyek a feltárást szorgalmazzák.

Azt hiszem, kevesen értenek egyet olyan terápiával, amely a feltárássorán valaminek túlzott megismerésére törekszik, nem oldja meg a problémát. A dolgok felkavarása, és más érzelmi káosz előhívása teljesen felesleges, mert kárt okoz. Az emberi viszonyokat összehozni kell, és nem elszakítani. Ilyen formában is el lehet valakit kezelni!
A másik helytelen dolog, ha valakit állandóan azzal riogatnak,
hogy beteg. Gondoljuk el, hogy ezzel a tudattal kell élnie, nehezen tud
meggyógyulni. (Vannak betegségek melyeket kénytelen az ember elfogadni,
vele élni, de ez más.)
A jó terápia, ahol a régen elszenvedett sérüléseket át lehet írni, így
másként, egy pozitív színben kerülhetnek átélésre. Ne csak az egyik
oldalát ismerjük meg a történéseknek. Az elnyomott pozitív érzéseket,
bennünk meglévő szép dolgokat elő lehet hívni. Erre kellene megtanítani
a beteg embert. Minden jó bennünk van, miért nincs olyan terápia, ahol
megtanítják a beteget arra, hogy szépen éljen, örüljön a másiknak, munkájának, hogy milyen szép lehet az élet, a természet.
Ki adhatná vissza a beteget hitét, – az „én doktor bácsim” tudta
ennek módját, és gyakorolta is – ha nem a gyógyítók. Ma fontosabb a
diagnosztizálás, állapotfelmérés, túldramatizálás szemlélete.
Másként látjuk dolgainkat, egy családállítás után. Lehet kutatgatni
a „gyökereket” is, melyekből erednek a legrégebbi hatások, melyek a
tudatot érik. Ezek időnként megérintenek bennünket, akár nappal akár
álmunkban és befolyásolják életünket – kicsit más irányba terelnek bennünket.

/Kathy Nike: Merre megyünk? – c. könyvéből/

A lélek és a ház felújítása

Egy ember végzetes anyagi romlásba került annak következményeként, hogy képtelen volt egyensúlyba hozni álomvilágát a valósággal. A tetejébemásokat is magával rántott, ártalmára volt azoknak, akiknek szíve szerint nem szeretett volna ártani.
Felhalmozódott adósságait nem lévén képes fizetni, még az öngyilkosság gondolata is megkísértette.
Mígnem egy napon az utcát járva meglátott egy romos épületet.”Ez én
vagyok”- hasított szívébe, és abban lényegi pillanatban, olthatatlan vágy
támadt fel benne, hogy a házat újjáépítse.
Megtalálva a tulajdonost, felajánlotta neki a szükséges munkálatok
elvégzését; a tulaj kötélnek állt ugyan, jóllehet elképzelése sem volt azt
illetően, barátomnak mi haszna származhat a dologból. Együtt szerezték be a tetőcserepeket, a fát, a homokot és a cementet. Barátom teljes szívét lelkét beleadta a munkába, anélkül, hogy tudta volna miért is vagy kiért is teszi, amit tesz. De ahogy a felújítás haladni kezdett, úgy kezdtek el javulni életének körülményei is.
Év végére el is készült a ház. És vele együtt meg is oldódott minden személyes gondja.


Írhatnék a párhuzamról .. az épület és a lélek meg- illetve felújításáról. De azt gondolom nem kell .. A lényege úgyis az, hogy bármikor újra lehet kezdeni, meg lehet változtatni a dolgokat..