Bernardin Schellenberger gondolatai

Bernardin Schellenberger: Hallgassunk a szívünk mélyéről feltörő kiáltásra

Imádkozni nem tanulhatunk meg úgy, mint egy idegen nyelvet; nem sajátíthatjuk el, mint valamilyen más képességet. Az imádkozás, az igazi, eredeti imádkozás – amely nem kívülről átvett formulákból és megismételt frázisokból áll –, ezt az imádkozást saját lényünknek egy mozzanataként kell felfedeznünk. Hiszen mindig hozzánk tartozik. Úgy van ez, mint amikor egy napon felfedezzük légzésünket, szívverésünket vagy vérünk lüktetését. Jóllehet, mindig velük éltünk, de talán évtizedeken keresztül nem figyeltünk rájuk és nem tudatosultak bennünk. Pedig, ha csak egy kis időre is kihagytak volna, meghaltunk volna.

Egy iszlám misztikus mondta, hogy az ember félelem-kiáltással kezdi az életét, amikor elhagyja az anyai méhet, és félelem-kiáltással fejezi be az életét, amikor elsüllyed a föld méhébe. Egy félelem-kiáltással veszi első lélegzetét az újszülött, és egy félelem-kiáltással bocsátja ki utolsó leheletét a haldokló. E két kiáltás fogja közre az ember életét, és – pontosabban megnézve – e kettő voltaképpen egyetlen kiáltás. A gyermekekből még gátlástalanul szakad fel a kiáltás, ha elviselhetetlennek tűnik számukra a szakadék aközött, amit akarnak és ami a valóság. Amikor felnőttek lesznek, „értelmessé” válnak és szinte sosem kiáltanak többé, vagy legfeljebb csak egészen kétségbeejtő helyzetekben. Ezentúl elutasítják maguktól a kiáltásnak, a hangos nyögésnek vagy fájdalmuk borba fojtásának felszabadító tapasztalatát – vagy csak nagyon titokban teszik ezt, amikor senki sem hallja. A környezetük azt mondja nekik, hogy ez nem emberhez méltó, gyerekes dolog és a gyengeség jele. Ezért erősnek mutatják magukat és kiáltásukat számtalan általánosan elfogadott formába zárják: nyugtalan sietségbe, hektikus tevékenységbe, önmagukkal és a világgal való örökös elégedetlenségbe, hősies teljesítménybe, kíméletlen karrierharcba, neurózisba és egyéb általános szokásokba, hogy meneküljenek önmaguk elől, hogy elkábítsák magukat, és hogy túlharsogják belső kiáltásukat.

Ez az elemi kiáltás, ez a nyugtalanság és zaklatottság, ez a kipusztíthatatlan vágyódás és törekvés egy olyan állapot felé, amit még nem sikerült elérni: ez az imádság. Szent Pál a rómaiakhoz írt levelében úgy értelmezi ezt, mint az egész világ sóhajtását és vajúdását, amely világ egy teljesebb, megváltott életbe való újjászületésre vár.

Reklámok

Hozzászólás

Még nincs hozzászólás.

Comments RSS TrackBack Identifier URI

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s