Fantázia, játék :)

A gyerekek fantáziája lenyűgöző! Találtam néhány kedves képet..  bizonyára be  segítettek a felnőttek is 🙂 Jó vasárnapi program lehet, valami hasonlót kitalálni. Bizonyára akadnak kellékek és ha minden készen áll, ne felejtsetek fotózni is 🙂

(Jan Von Holleben képei)

Zena Holloway csodás képei

Wass Albert: Mese az erdőről

“…Így volt ez bizony lelkecském, s így van azóta is. Háromféle ember él a világon: a rontó-ember, a gyűjtő-ember és a látó-ember. Te látó-ember leszel, ugye?

Amikor az erdőre kimégy, figyelve lépj, és lábujjhegyen. Mihelyt a fák alá belépsz, és felrebben előtted az első rigó: akkor már tudnod kell, hogy az erdő észrevett.

Ha megállsz egy pillanatra, hallani fogod a szellőt, ahogy a fák között tovaoson. Te már tudod, hogy ezt a szellőt az angyal rázta elő, köpenye ráncaiból. Ha jól figyelsz, a manókat is hallhatod: surrannak, matatnak itt-ott a sűrűben. Sok dolguk van, igyekezniök kell.

A virágokat is láthatod majd, és minden virág kelyhéből egy tündérke les reád. Figyelik, hogy rontó-ember vagy-e? Azoktól félnek.

De te látó-ember leszel, és a tündérek ezt hamar felismerik. Kiülnek a virágok szirmaira, és kedvesen reád kacagnak. De akkor már a patakot is meghallod, ahogy neked mesél, csodálatos meséket az erdőről. …

Haladj bátran, egyre mélyebben az erdők közé. A fák alatt, itt-ott még láthatod a harmatot, ahogy megcsillan a fűszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy angyalok könnye az. Angyaloké, akik sokat sírnak még ma is, mert annyi sok embernek marad zárva a szíve a szép előtt.

De miattad nem sírnak már. Mosolyognak, amikor jönni látnak. Mosolyognak a fák is. A virágok legszebb ruháikat öltik magukra, és megdobálnak láthatatlan puha-illat-labdáikkal. Minden olyan szép, puha és illatos körülötted, minden olyan tiszta és barátságos. Csak haladsz az erdőn át, és arra gondolsz, hogy szép. A virágok, ahogy nyílnak. A fák, ahogy egymás közt suttogva beszélgetnek. A forrás, ahogy csobog, csillog, mesél. A madarak, ahogy dalolva, fütyörészve, csivitelve szökdösnek ágról ágra. A mókusok, nyulacskák, minden. Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul, s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására.

Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép. És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe.

A legnagyobb kincseket, amiket ember számára megteremtett az Isten. A jóságot, a szeretetet és a békességet.

Te minderről semmit sem tudsz akkor. Csak annyit hallasz, hogy a madarak nagyon szépen énekelnek körülötted és a patak nagyon szépen mesél. Csak annyit látsz, hogy nagyon szép az erdő. A fák, a virágok, a fű, a moha, a magas kék ég és rajta az a nagy, csillogóan fehér felhő, amelyiken a Jóisten ül, bárányfelhőket pöfékel nagy kék pipájából, és jóságosan alámosolyog.

Csak, amikor visszatérsz újra az emberek közé, a rontó-emberek és a gyűjtő-emberek közé, és hiába gonoszak hozzád, te mégis jóval viszonzod gonoszságukat, szeretettel vagy mindenki iránt és az élet legsúlyosabb perceiben is derű és békesség van a homlokodon: csak akkor látják meg rajtad, hogy az Angyalok Tisztásán jártál, kedvesem.”

(Wass Albert: Tavak és erdők könyve: Mese az erdőről)


Dr. Reisinger János: A szeretetről

Az egyik legnagyobb baj az életben, ha a magunk módján szeretünk. Nem lehetünk biztosak önmagunkban, hogy okos szeretettel leszünk-e a majd a másikhoz. Amit a magunk természete szerint adunk, azt velejéig áthatja az önzés. Ezért gyanítják sokan, és nem minden alap nélkül, hogy az emberi szeretet nem is más, mint csupán az önzés egyik válfaja.
Életelvünkké kell tennünk, hogy szeretet címen ne adjunk, hanem – továbbadjunk. Az adás mögött ott settenkedik a büszkeség és az „érdem” gondolata. A továbbadás viszont kötelesség és küldetés. Aki ad, az hajlamos magamagát dicsérni és dicsőíteni, aki továbbad, az olybá veszi cselekedetét, mintha tartozást róna le, mely azonban nem egyszeri kötelezettség, hanem folyamatosan fennáll mindenki iránt és minden élethelyzetben.

Kitől kapjuk azonban azt a tiszta és bölcs jót, amit szeretet néven továbbadhatunk? Minden ember számára ez a „lenni vagy nem lenni” kérdése. Gyakran hallunk történeteket arra nézve, hogy sok ember életre szóló példát, példákat kapott szüleitől. Mivel édesapám árva gyerek volt, ő ilyenekkel nem rendelkezhetett, de édesanyám és testvérei, mikor a múlt egy-egy mozaikját felemlítették előttünk, soha nem felejtették el szüleik említésekor azt a rövid kis szócskát odatenni: „az én jó apám”, „az én jó anyám”. Csodálatos erőt hordoznak a szeretetnek ezek a hosszú távolra nemzedékek emlékezetével továbbadott, továbbított fényjelei.

Egy szolnoki munkatársam említette egyszer, hogy a lelkiismeretességről évtizedeken át édesapjának egykori, bölcs mondása jutott eszébe, adott újra és újra erőt az életében: „Kislányom, aki lelkiismeretes, lehet, hogy nem lesz gazdag, se híres, de minden nap nyugodtan fog aludni.” Gazdagságot, hírnevet lehet pénzen vásárolni, az igazi értékeket – mint köztük a jó alvást – azonban nem.


„God is good” – hangzik az angol közmondás. Az Isten jó. Az igazi jót tőle lehet kapni és továbbadni, akkor is, ha vannak jó családi példáink, és akkor is, ha nincsenek. Isten jóságát azonban hogyan ismerhetjük meg? Ma tele van istenekkel a világ. Ahogy húsz-harminc éve idejétmúlt dolognak számított bármifajta természetfeletti személyről beszélni, ma elvárják, hogy a minden bokorból előkapott, „isteni”-vel hitelesítse portékáját az eladni vágyók gazdag tábora.

Ki az igaz Isten? Ki az „egyedüli igaz Isten”, ahogyan Jézus Krisztus nevezte? (Jn. 17:31)

Nem az, akiről beszélnek, és akit beszéltetnek, hanem bizonyára az, aki maga beszél hozzánk. Isten beszédét kell megtalálnunk, ha az Istent akarjuk megtalálni.

A világon több ezer vallás van, de közülük csak 3-4 hivatkozik arra egyáltalán, hogy Isten beszédét, beszédeit birtokolja. Ha pedig még tovább megyünk, egyetlen egyet találunk, amelyiknél egyáltalán ellenőrizni is lehet, hogy kijelentései beteljesedtek. Ez a Biblia.

A Biblia Istene az a páratlan Isten, akiben az igazság és a szeretet találkozik, akiben ez a kettő egyetlen egy. Az ember kitalálta istenek nem rendelkeznek sem a semmiből való teremtés, sem az erkölcsi tökéletesség ismérveivel. Azzal a szeretettel legkevésbé, melyet elfogadni és továbbadni is lehet.
Feketén-fehéren látnunk kell ezt. Ha nem jutunk el idáig, egész életünkben csak egy helyben toporgunk, és a feketét fehérnek, a fehéret feketének látjuk.

Nemrég egy vidéki gimnáziumban tettem fel a kérdést: Ki az, aki sohasem csap be bennünket? Aki mindig a javunkat akarja? Akiben mindig megbízhatunk és támaszkodhatunk rá? Csend volt a diákok között. Szüleire senki sem tett utalást, pedig kisváros, kis gimnáziumban, többnyire falusi gyerekek vettek részt a rendhagyó irodalomórán. Végre egy 16-17 év körüli fiú megszólalt:

– Kire lehet számítanom? Hát csak saját magamra.

Nevető arcok fordultak egymás felé.

– Valaha én is így gondolkodtam – feleltem neki – Ám egyszer kezembe került Pilinszky Jánosnak egy prózai írása, melynek címe: Az ember – így folytatódott az első sorban: legfőbb ellensége saját magának. Azt hittem, nem jól látok.
Talán sajtóhiba? Nem. Hányszor becsaptuk önmagunkat! S hogy nem akarva, az most még súlyosabb, még akaratlanul is! Igazán nem a legbiztosabb kezekben van az életünk, ha a magunkéban tartjuk. Ezért feketén-fehéren látnunk kell, amit egy másik költő tapasztalata helyez elénk.

Dr. Reisinger János
irodalomtörténész

Álmodj szépeket

“Valahol, távol a való világon,
Messzi túl a Képzelet-Határon,
Van egy egészen piciny ország.
Az a hely, ahol az álmokat írják.
A szép álmokat zsákokba varrják,
S aztán kis manók mind széjjelhordják.
Viszik a világ minden részére,
S belehintik az élők szemébe.
Egy álommanó hozzád is elért.
Leteszi zsákját, bedugja kezét
És belemarkol a tündérporba,
Hogy a csillámot szemedbe szórja.
Csipetnyi manó, vajon hol lehet?
Nem látod őt, de hallod, hogy nevet.
Óvatosan homlokodra lépked,
S arcod simogatja. Ugye érzed?
Kicsiny manó, tenyerét kinyitja,
S az álomport szemeidbe szórja.
Mosolyogva nézi, amint lehunyod őket,
És füledbe súgja: Álmodj szépeket!”

(Thalis Silvenier )

A gyerekek tudják, milyen Isten

“Nem sokkal a kistestvére születése után a kis Sanyi azt kérte a

szüleitől, hogy hagyják egyedül a kisöccsével. A szülők féltek attól,

hogy Sanyi, mint minden négy év körüli gyerek, féltékeny testvérére,

ezért bántani fogja, vagy megrázza, így ezt nem engedték neki. De Sanyika

nem mutatkozott féltékenynek. Kedvesen bánt a gyerekkel és egyre

gyakrabban kérte, hogy hadd maradjon vele egyedül. A szülők végül

beleegyeztek.

Sanyi izgatottan ment be a kistestvére szobájába, de az ajtót nem csukta

be rendesen, így a nyíláson át a kíváncsi szülők megfigyelhették, mi

folyik majd odabenn. Látták, ahogy Sanyi odamegy a kisöccse ágyához,

arcát az ő arcának szorítja, és halkan azt mondja: – Öcsikém, mondd meg

nekem, milyen az Isten. Már kezdem elfelejteni.

(Dan Millman nyomán)

“A gyerekek tudják, hogy milyen Isten, de egy olyan világba születnek,

amely mindent megtesz azért, hogy a leggyorsabban elfelejtsék ezt.”

(Bruno Ferrero)

Paulo Coelho: kockáztatnunk kell

” Kockáztatnunk kell… Csak akkor érthetjük meg az élet csodáját, ha

hagyjuk, hogy a váratlan megtörténjen.

Isten mindennap ad nekünk egy pillanatot, amikor megváltoztathatunk

mindent, ami boldogtalanná tesz. S mi mindennap úgy teszünk, mintha nem

vennénk észre. Ebben a pillanatban a csillagok minden ereje belénk

száll, és segítségükkel csodákra leszünk képesek.

A boldogság sokszor áldás — de általában meg kell harcolnunk érte. A

mágikus pillanat segít, hogy, megváltozzunk, és elinduljunk az álmaink

után. Lehet, hogy szenvedni fogunk, és sok csalódás ér, de ennek egyszer

vége lesz, és nem hagy gyógyíthatatlan sebeket. Amikor pedig túl vagyunk

mindenen, emelt fővel tekinthetünk vissza.

Szerencsétlen, aki kockáztatni nem mer. Lehet, hogy soha nem csalódik

mint azok, akik egész életükben egyetlen álmot követnek. De amikor

visszatekint — hiszen mindannyian visszatekintünk egyszer-, meghallja,

amit a szíve súg: Mit csináltál azzal a rengeteg csodával, amit Isten

elhintett a hétköznapjaidban? Íme hát az örökséged: a bizonyosság, hogy

eltékozoltad az életed. Szerencsétlen aki — élete vége táján — hallja

e szavakat. Mert ettől kezdve már ő is hinne a csodákban, életének

mágikus pillanatait azonban örökre elveszítette.

Kockáztatnunk kell… “