Jó feleség

A mesék olyanok, mint némely derék ember: ahogy vénülnek, úgy szépülnek, s bizony ezt jólesik látni!
Jártál-e már falun, s láttál-e afféle zsúptetős, meszelt falú igazi öreg parasztházat? Zsúpfödelét felveri a fű, zöld moha párnázza, a kéményén meg gólya fészkel, mert az nem hiányozhat róla: Kidőlt-bedőlt a fala, alacsonyak az ablakai, s csak egyet lehet közülük kinyitni. A kemence úgy domborodik, mint egy gömbölyű pocak; a kerítésen kihabzik az orgonavirág, egy görbe derekú fűzfa tövében tócsa kéklik, kacsa bukdácsol benne a fiókáival. Hogy el ne felejtsem: még egy láncos házőrző is van ott; mindent és mindenkit megugat.
No, hát szakasztott ilyen parasztház állt egy faluvégen, öreg házaspár lakott benne, egy paraszt meg a felesége. Kevésen eltengődtek, s még fölös jószáguk is volt: a lovuk, amely ott legelészett naphosszat az országút szélén. A parasztember néha ezen lovagolt be a városba, máskor meg a szomszédok kérték kölcsön, s viszonozták ezzel-azzal, de hát több hasznot nem hajtott a ló. Ezért elhatározták, hogy vásárra hajtják a lovat, eladják vagy elcserélik hasznosabb jószágért. De mi legyen az?
– Azt te tudod a legjobban, apjuk! – mondta az asszony. – Éppen ma van hetivásár a városban, eredj, add el a lovunkat pénzért vagy más jószágért. Te mindig okosan cselekszel. Eredj hát a vásárra!
Megkötötte szépen az ura nyakravalóját, mert ahhoz ő értett jobban; kettős csokrot kötött rá, ami legényes külsőt adott az öregnek. Még a kalapjáról is leveregette a port, aztán megcsókolta, s az ember elkocogott a lován, amelyet vagy elad ma, vagy elcserél hasznosabb jószágért. Majd tudja ő, hogy lesz a legjobb!
Tűzött a nap, egy tenyérnyi felhő sem látszott az égen. Vásárosok verték föl az országút porát; ki kocsin, ki lovon, ki csak gyalogszerrel. Rekkenő hőség volt, egyetlen fa sem kínált árnyékot végig az úton.
Kocogott a mi emberünk a lován, s szembetalálkozott egy másik paraszttal, aki tehenet hajtott az országúton, olyan takarosat, amilyen csak lehet egy tehén.
“Ez biztosan jó tejelő – gondolta a paraszt, amikor szemügyre vette. – Hátha cserélnénk!”
– Hallod-e, koma! – szólította meg a tehenes embert. – Állj csak meg egy szóra! Megegyezhetnénk. Nézd meg a lovamat, többet ér, mint a tehened, de nekem a tehén jobb hasznot hajtana. Cserélsz-e velem?
– Cserélek én! – mondta az, s nyomban megkötötték az egyezséget.
A mi emberünk most már hazafordulhatott volna, hiszen amiért útnak indult, azt elvégezte. De ő már eltervezte magában, hogy avásárba megy, hát nem akart róla elmaradni. Ballagott hát tovább, hajtotta a tehenet, az is ballagott, s nemsokára utolértek egy embert, aki egy birkát vezetett az országúton. Szép birka volt, sűrű gyapjas, jól kihízott.
“Ez volna még csak jó nekünk! – gondolta a parasztember. – Ellegelészhetne az árokparton, télen meg bejöhetne közénk a jó melegre. Hasznosabb lenne, ha tehén helyett birkát tartanánk. Talán megalkuszunk.”
A birkás ember, persze, nem is kívánhatott jobb cserét, megkötötték hát gyorsan a vásárt, s a paraszt továbbhajtotta a birkáját az országúton. A keresztútnál szembejött vele egy ember, jókora ludat vitt a hóna alatt.
– Ez aztán a kövér lúd! – szegődött mellé a mi parasztunk. – Milyen szép hájas, milyen finom a tolla! Madzagot kötnénk a lábára, elúszkálhatna nálunk a tócsában. Legalább nem kellene kidobni az anyjuknak a kenyérhaját. Hányszor mondta: “Ha egy libánk lehetne!” Hát most megkaphatja, ha ugyan cserélsz velem! Megköszönöm szépen, ha odaadod a birkámért!
Hogyne adta volna! A mi emberünk elbúcsúzott a birkájától, s tovább-baktatott a lúddal.
Közel volt már a városhoz, egyre sűrűbben jöttek-mentek az országúton a vásárosok, emberlárma, állatbőgés hangzott mindenütt. Árokparton vezetett az út, a sorompóőr krumpliföldje mellett, ahová a tyúkját szokta kikötni, hogy világgá ne fusson. Suta farkú tyúkocska volt, kancsal is egy kicsit, de különben elég takaros formájú. “Koty, koty! – mondogatta, hogy mit gondolt közben, nem tudom, de a mi emberünk azt gondolta, ahogy meglátta:
“Sose láttam szebb tyúkot, mióta a világon vagyok! Még a papék tojójánál is szebb! De jó lenne nekünk! Egy tyúk mindig talál szemet, még a vak is, ahogy mondják; maga keresi meg a kenyerét. Jól járnék, ha megkaphatnám a ludamért!”
– Cserélnél-e velem? – kérdezte a tyúk gazdájától.
– Biz az nem volna rossz! – felelte ravaszul a sorompóőr, s már kész is volt a vásár. A paraszt nagy vígan tovább-bandukolt a tyúkkal.
Bizony, elég sokat végzett útközben, míg a városba tartott. Meleg volt nagyon, fáradt is volt a mi emberünk, s igen megkívánt egy korty pálinkát, egy falás kenyeret. Útjába esett egy kocsma, hát gondolta, betér egy kicsit. Éppen be akart menni, amikor kinyílt a kocsmaajtó, s a csaposlegény lépett ki rajta; teli zsákkal a vállán. Az ajtóban egymásba botlottak.
– Mit viszel a zsákban? – kérdezte a paraszt.
– Rothadt almát – felelte a csaposlegény. – Jó lesz a disznóknak.
– Kár azoknak! – mondta a paraszt. – De szeretném, ha az anyjuk láthatná ezt a tenger sok almát! A mi öreg fánkon egyetlenegy szem termett az ősszel. Fel is tettük az almáriumra, ott állt, amíg el nem rothadt. Ez is valami – mondta az anyjuk. – No, most láthatná, mi a valami. De megörülne!
– Odaadom én, de mit adsz érte? – kérdezte a csaposlegény. – A tyúkomat!
Odaadta a tyúkját, megkapta a rothadt almát, s bement a kocsmába. A zsák almát nekitámasztotta a kemencének – nem gondolt vele, hogy befűtötték. Tele volt a kocsma: lókupecek, marhahajcsárok ittak odabenn; két ánglius is volt köztük; olyan gazdagok valamennyien, hogy majd kirepedt a zsebük a sok aranypénztől. Poharazgattak, s fogadásokat kötöttek, hogy milyeneket, mindjárt megtudjátok.
– Sisss! Sisss! – Mi sustorog a kemence mellett? Sülni kezdett az alma a zsákban.
– Hát ez meg mi?
Megtudták hamarosan. A mi emberünk elbeszélte nekik, milyen jó vásárt kötött: egy tehenet kapott a lováért, azért meg egy birkát, elmondott mindent rendre, egészen a rothadt almáig.
– No megállj csak, ad neked az anyjuk, ha hazamégy! – mondták az ángliusok.
– Ad hát – csókot ad! – felelte a paraszt. – Azt mondja majd: “Jól van, apjuk!”
– Kössünk fogadást! – mondta a két ánglius. – Fogadjunk egy hordó aranyban. Száz aranyat teszünk egy ellen, hogy szorulsz ma az asszonytól! – Nem kell egy hordó, egy véka is elég – mondta szerényen a paraszt. – De én csak egy zsák almát tehetek föl, no meg magamat és az anyjukomat, ha beéritek vele.
– Üsse kő! – mondták az ángliusok, s a markába csaptak, megkötötték a fogadást.
Befogták a kocsmáros szekerét, felültek az ángliusok, felült a mi emberünk is, földobták a rothadt almát, s elhajtottak a paraszt házához.
– Adjon isten, anyjuk! – Fogadj isten, apjuk!
– Elcseréltem a lovunkat.
– Hiszen érted te a dolgodat! – dicsérte meg az asszony, s megölelte az emberét; nem törődött se a zsákkal, se az ángliusokkal.
– Egy tehenet adtak érte.
– Istennek hála, lesz tej a háznál! – örült meg az asszony. – Aludttej kerül az asztalunkra, sajt meg friss vaj! De jó cserét csináltál!
– Az ám, csakhogy a tehenet meg odaadtam egy birkáért!
– Okosan tetted! – szólt az asszony. – Neked mindig helyén van az eszed! Nemcsak juhtejünk lesz, meg juhsajtunk, de gyapjúharisnyánk meg gyapjúujjasunk is! A tehén nem ad gyapjút, kárba veszejti a szőrét! Jól van, apjuk!
– Hanem a birkát elcseréltem ám egy lúdért!
– Te mindenre gondolsz! Mártonnapkor hát libapecsenye kerül az asztalunkra! Azt se tudod, mivel szerezz örömet nekem! Kikötjük a libát a tócsa mellé, s még hízik is Mártonnapig!
– De nincs ám meg a liba se! Elcseréltem egy tyúkért! – mondta az ember.
– Tyúkért! Azt tetted még csak jól! Lesz tojásunk, lesz kiscsirkénk, egész fészekalja! De régóta vágyom rá!
– Úgy ám, de a tyúkot meg odaadtam egy zsák rothadt almáért!
– Jól van, apjuk! Igen jól van! Mindjárt megcsókollak érte, te kedves! Mert tudod-e, mi történt velem?
Amikor elindultál a városba, azt gondoltam, valami igen jót készítek, mire hazajössz: hagymás rántottát. Tojás még csak volt a háznál, de hagyma egy szem se. Gondoltam, átmegyek a tanítóékhoz, mert nekik termett hagymájuk, tudom. Hanem az a vén tanítóné olyan zsugori, hogy még egy szem hagymát is sajnált tőlem. – Hagymát? – azt mondja. – Nem termett a kertünkben semmi, még egy rothadt almám sincs! Még azt se adhatok! – No, én most adhatok neki tízet is vagy akár egy teli zsákkal: Jól van, apjuk, igen jól van! – Azzal megcsókolta az urát nagy örömében.
– Ez aztán igen! – kiáltott fel a két ánglius. – Elkótyavetyélte mindenét, de a jókedve megmaradt. Ez csakugyan aranyat ér!
S egyteli véka aranyat adtak a parasztnak, aki kapott a feleségétől – nem szidást, hanem csókot!

Reklámok

4 hozzászólás

  1. Ez ari volt…hát manapság nemigen hallani ilyen történetet:)

  2. Az asszony az utolsó hajszálamig ordította volna le a fejem, ha így cselekednék.. Na jó nem.. de tényleg jó lenne ilyen feleség.

  3. Talán már tényleg ritka az ilyen kapcsolat és a házasságban az ilyesfajta támogatás, de higgyetek benne.. Kívánom nektek és mindenkinek, hogy találjátok meg az igazi párotokat! Ha már meg van a “másik felünk”, bármi jöhet, minden könnyebb, minden elviselhető, az öröm pedig dupla öröm 🙂

  4. Köszönöm neked Emese minden erőt adó csodálatosan szép gondolatod ! Isten áldjon !


Comments RSS TrackBack Identifier URI

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s