Egy kislány hogyan dolgozza föl édesanyja halálát?

“A halál, a veszteség érzése mindig fájdalmas, de különösen az, ha egy gyermek, számára a legfontosabbat – az Édesanyját – veszíti el. Történetünk kis szereplőjével éppen ez történt. Mikulás napja előtt két héttel halt meg az Édesanyja. Az apukája próbálta félretenni az őt ért veszteséget, hogy a kislányának minél több vigaszt tudjon nyújtani. Megbeszélte hát egy barátjával, aki Télapóként egy közeli áruházban dolgozott, hogy legyen ebben segítségére. Elmondta az elképzeléseit, a „Télapó” pedig boldogan vállalta el a feladatot. Megbeszélték, hogy másnap ellátogatnak az áruházba, hogy a kislányt találkozhasson a Télapóval.
Másnap hamar végeztek a vásárlással, és az apa úgy intézte, hogy arra fele menjenek, ahol a télapónak elmondhatták a gyerekek kívánságaikat. A kisfiúk és a kislányok énekeltek, verset mondtak a Télapónak, de volt, aki csak hallgatott, a többiek pedig, akik még nem kerültek még sorra szájtátva figyelték a produkciókat. A kislány is nézegette őket, de míg a többiek szemében vidámság csillogott, az övében valami mély, szelíd fájdalom. Eszébe jutott, hogy tavaly talán ugyanitt állt és az Édesanyja kezeit szorongatva várta, hogy ő is sorra kerülhessen a Télapónál. Az emlékezés könnyeket csalt bánatos szemeibe. Az apja észrevette, és vigasztalóan megszorította a puha kis kezecskét. Magához ölelte a kislányt és olyan elveszettnek látszottak a vidám nevetéstől, és izgatott beszélgetéstől hangos tömegben. Aztán a Télapó, mintha csak véletlenül nézett volna feléjük,, a kislányra nézett. Kissé összeráncolta a homlokát és úgy tett, mint aki erősen gondolkodik.
– Niki!? Ugye Te vagy Niki? Gyere csak, van itt Neked egy vers. Az a címe, hogy Angyali Üzenet.
A kislány bólintott, de nem mozdult. Továbbra is az apukája kezét szorította.
A Télapó pedig elkezdte szavalni az üzenetet:

Az Angyalok a mennyben laknak,
De szívünkben is helyet kapnak.
Vigyázzák az álmainkat,
Felügyelik napjainkat.
Nem kérnek semmit, mindig csak adnak,
Ha bánat ér minket, megsimogatnak.
Ott vannak minden szelíd ölelésben,
Minden szívből születő mosoly melegében.
Úgy szeretnek, mint az Édesanyák,
Letörlik arcunkról a könnyeink nyomát.
Én ott jártam az Angyaloknál,
Tőlük hoztam üzenetet,
Az van írva e levélben,
Édesanyád itt van veled.
Ha nem is látod őt, a szíveddel majd érzed,
Hogy amíg csak élsz, ő vigyázza lépted.
– Ne szomorkodj – ezt üzeni,
Én mindig veled maradok.
Bármikor, ha szükség lesz rám,
A szívedbe nézz, ott vagyok.
Őrizd meg jól e a levelet,
Hogy emlékeztessen rám,
S ha majd egyszer nagy leszel, akkor is gondolj rám.
És amikor már neked is lesz egy gyermeked,
Neki is olvasd fel ezt az üzenetet.
Mindig érezni fogod soha el nem múló szeretetem,
Ha fázna a lelked, én napfénnyel hevítem.
A csillagokkal együtt őrzöm majd az álmod,
Megkérem a szelet, hogy fújja el bánatod.
Ott leszek, a holdfényben, mely szelíden simogat,
Az angyalokkal együtt kísérjük utadat.
A Mennyországból is vigyázok rád,
Mert ott is én maradok a te Édesanyád…

A kislány tágra nyílt szemmel hallgatta a verset, és mintha a szemében a szomorúság fogyatkozott volna. Amikor a Télapó átadta neki az „égi postán” érkezett üzenetet halkan megkérdezte:
– Találkoztál a mennyországban az Édesanyámmal?
– Igen, ő volt a legkedvesebb Angyal, akit valaha láttam. Ő írta neked ezt az üzenetet.
Niki a szívéhez szorította a levelet, majd egy puszit nyomott rá és odafordult az apjához:
– Este majd elolvasod még nekem?
– Igen, még sokszor elolvassuk közösen – mondta apja, és láthatóan alig tudta visszafojtani a meghatottságát.
Pár nap múlva Niki újra eljött a Télapóhoz az apjával együtt. Mikor rákerült a sor megkérdezte:
– Szavalhatok neked?
– Ó, igen, alig várom – mondta a Télapó és megsimogatta az arcát.

És a kislány hibátlanul, gyerektől szokatlan átéléssel elmondta az égi postán jött angyali üdvözletet.

– Azért tanultam meg, hogy mindig bennem, mindig a szívemben legyen, hogyha a levéllel bármi is történne – mondta a kislány. A Télapó nem szólt semmit, mert a torkát fojtogatta a meghatódottság, csak a szemei kezdtek furcsán csillogni, és belül a szívében érezte, hogy az a mások számára értéktelen papírdarabka, amelyre az Angyali Üzenet volt írva, a kislánynak minden földi kincsnél értékesebb. Mert az egy igazi Angyali Érintés…”

Reklámok

Jó feleség

A mesék olyanok, mint némely derék ember: ahogy vénülnek, úgy szépülnek, s bizony ezt jólesik látni!
Jártál-e már falun, s láttál-e afféle zsúptetős, meszelt falú igazi öreg parasztházat? Zsúpfödelét felveri a fű, zöld moha párnázza, a kéményén meg gólya fészkel, mert az nem hiányozhat róla: Kidőlt-bedőlt a fala, alacsonyak az ablakai, s csak egyet lehet közülük kinyitni. A kemence úgy domborodik, mint egy gömbölyű pocak; a kerítésen kihabzik az orgonavirág, egy görbe derekú fűzfa tövében tócsa kéklik, kacsa bukdácsol benne a fiókáival. Hogy el ne felejtsem: még egy láncos házőrző is van ott; mindent és mindenkit megugat.
No, hát szakasztott ilyen parasztház állt egy faluvégen, öreg házaspár lakott benne, egy paraszt meg a felesége. Kevésen eltengődtek, s még fölös jószáguk is volt: a lovuk, amely ott legelészett naphosszat az országút szélén. A parasztember néha ezen lovagolt be a városba, máskor meg a szomszédok kérték kölcsön, s viszonozták ezzel-azzal, de hát több hasznot nem hajtott a ló. Ezért elhatározták, hogy vásárra hajtják a lovat, eladják vagy elcserélik hasznosabb jószágért. De mi legyen az?
– Azt te tudod a legjobban, apjuk! – mondta az asszony. – Éppen ma van hetivásár a városban, eredj, add el a lovunkat pénzért vagy más jószágért. Te mindig okosan cselekszel. Eredj hát a vásárra!
Megkötötte szépen az ura nyakravalóját, mert ahhoz ő értett jobban; kettős csokrot kötött rá, ami legényes külsőt adott az öregnek. Még a kalapjáról is leveregette a port, aztán megcsókolta, s az ember elkocogott a lován, amelyet vagy elad ma, vagy elcserél hasznosabb jószágért. Majd tudja ő, hogy lesz a legjobb!
Tűzött a nap, egy tenyérnyi felhő sem látszott az égen. Vásárosok verték föl az országút porát; ki kocsin, ki lovon, ki csak gyalogszerrel. Rekkenő hőség volt, egyetlen fa sem kínált árnyékot végig az úton.
Kocogott a mi emberünk a lován, s szembetalálkozott egy másik paraszttal, aki tehenet hajtott az országúton, olyan takarosat, amilyen csak lehet egy tehén.
“Ez biztosan jó tejelő – gondolta a paraszt, amikor szemügyre vette. – Hátha cserélnénk!”
– Hallod-e, koma! – szólította meg a tehenes embert. – Állj csak meg egy szóra! Megegyezhetnénk. Nézd meg a lovamat, többet ér, mint a tehened, de nekem a tehén jobb hasznot hajtana. Cserélsz-e velem?
– Cserélek én! – mondta az, s nyomban megkötötték az egyezséget.
A mi emberünk most már hazafordulhatott volna, hiszen amiért útnak indult, azt elvégezte. De ő már eltervezte magában, hogy avásárba megy, hát nem akart róla elmaradni. Ballagott hát tovább, hajtotta a tehenet, az is ballagott, s nemsokára utolértek egy embert, aki egy birkát vezetett az országúton. Szép birka volt, sűrű gyapjas, jól kihízott.
“Ez volna még csak jó nekünk! – gondolta a parasztember. – Ellegelészhetne az árokparton, télen meg bejöhetne közénk a jó melegre. Hasznosabb lenne, ha tehén helyett birkát tartanánk. Talán megalkuszunk.”
A birkás ember, persze, nem is kívánhatott jobb cserét, megkötötték hát gyorsan a vásárt, s a paraszt továbbhajtotta a birkáját az országúton. A keresztútnál szembejött vele egy ember, jókora ludat vitt a hóna alatt.
– Ez aztán a kövér lúd! – szegődött mellé a mi parasztunk. – Milyen szép hájas, milyen finom a tolla! Madzagot kötnénk a lábára, elúszkálhatna nálunk a tócsában. Legalább nem kellene kidobni az anyjuknak a kenyérhaját. Hányszor mondta: “Ha egy libánk lehetne!” Hát most megkaphatja, ha ugyan cserélsz velem! Megköszönöm szépen, ha odaadod a birkámért!
Hogyne adta volna! A mi emberünk elbúcsúzott a birkájától, s tovább-baktatott a lúddal.
Közel volt már a városhoz, egyre sűrűbben jöttek-mentek az országúton a vásárosok, emberlárma, állatbőgés hangzott mindenütt. Árokparton vezetett az út, a sorompóőr krumpliföldje mellett, ahová a tyúkját szokta kikötni, hogy világgá ne fusson. Suta farkú tyúkocska volt, kancsal is egy kicsit, de különben elég takaros formájú. “Koty, koty! – mondogatta, hogy mit gondolt közben, nem tudom, de a mi emberünk azt gondolta, ahogy meglátta:
“Sose láttam szebb tyúkot, mióta a világon vagyok! Még a papék tojójánál is szebb! De jó lenne nekünk! Egy tyúk mindig talál szemet, még a vak is, ahogy mondják; maga keresi meg a kenyerét. Jól járnék, ha megkaphatnám a ludamért!”
– Cserélnél-e velem? – kérdezte a tyúk gazdájától.
– Biz az nem volna rossz! – felelte ravaszul a sorompóőr, s már kész is volt a vásár. A paraszt nagy vígan tovább-bandukolt a tyúkkal.
Bizony, elég sokat végzett útközben, míg a városba tartott. Meleg volt nagyon, fáradt is volt a mi emberünk, s igen megkívánt egy korty pálinkát, egy falás kenyeret. Útjába esett egy kocsma, hát gondolta, betér egy kicsit. Éppen be akart menni, amikor kinyílt a kocsmaajtó, s a csaposlegény lépett ki rajta; teli zsákkal a vállán. Az ajtóban egymásba botlottak.
– Mit viszel a zsákban? – kérdezte a paraszt.
– Rothadt almát – felelte a csaposlegény. – Jó lesz a disznóknak.
– Kár azoknak! – mondta a paraszt. – De szeretném, ha az anyjuk láthatná ezt a tenger sok almát! A mi öreg fánkon egyetlenegy szem termett az ősszel. Fel is tettük az almáriumra, ott állt, amíg el nem rothadt. Ez is valami – mondta az anyjuk. – No, most láthatná, mi a valami. De megörülne!
– Odaadom én, de mit adsz érte? – kérdezte a csaposlegény. – A tyúkomat!
Odaadta a tyúkját, megkapta a rothadt almát, s bement a kocsmába. A zsák almát nekitámasztotta a kemencének – nem gondolt vele, hogy befűtötték. Tele volt a kocsma: lókupecek, marhahajcsárok ittak odabenn; két ánglius is volt köztük; olyan gazdagok valamennyien, hogy majd kirepedt a zsebük a sok aranypénztől. Poharazgattak, s fogadásokat kötöttek, hogy milyeneket, mindjárt megtudjátok.
– Sisss! Sisss! – Mi sustorog a kemence mellett? Sülni kezdett az alma a zsákban.
– Hát ez meg mi?
Megtudták hamarosan. A mi emberünk elbeszélte nekik, milyen jó vásárt kötött: egy tehenet kapott a lováért, azért meg egy birkát, elmondott mindent rendre, egészen a rothadt almáig.
– No megállj csak, ad neked az anyjuk, ha hazamégy! – mondták az ángliusok.
– Ad hát – csókot ad! – felelte a paraszt. – Azt mondja majd: “Jól van, apjuk!”
– Kössünk fogadást! – mondta a két ánglius. – Fogadjunk egy hordó aranyban. Száz aranyat teszünk egy ellen, hogy szorulsz ma az asszonytól! – Nem kell egy hordó, egy véka is elég – mondta szerényen a paraszt. – De én csak egy zsák almát tehetek föl, no meg magamat és az anyjukomat, ha beéritek vele.
– Üsse kő! – mondták az ángliusok, s a markába csaptak, megkötötték a fogadást.
Befogták a kocsmáros szekerét, felültek az ángliusok, felült a mi emberünk is, földobták a rothadt almát, s elhajtottak a paraszt házához.
– Adjon isten, anyjuk! – Fogadj isten, apjuk!
– Elcseréltem a lovunkat.
– Hiszen érted te a dolgodat! – dicsérte meg az asszony, s megölelte az emberét; nem törődött se a zsákkal, se az ángliusokkal.
– Egy tehenet adtak érte.
– Istennek hála, lesz tej a háznál! – örült meg az asszony. – Aludttej kerül az asztalunkra, sajt meg friss vaj! De jó cserét csináltál!
– Az ám, csakhogy a tehenet meg odaadtam egy birkáért!
– Okosan tetted! – szólt az asszony. – Neked mindig helyén van az eszed! Nemcsak juhtejünk lesz, meg juhsajtunk, de gyapjúharisnyánk meg gyapjúujjasunk is! A tehén nem ad gyapjút, kárba veszejti a szőrét! Jól van, apjuk!
– Hanem a birkát elcseréltem ám egy lúdért!
– Te mindenre gondolsz! Mártonnapkor hát libapecsenye kerül az asztalunkra! Azt se tudod, mivel szerezz örömet nekem! Kikötjük a libát a tócsa mellé, s még hízik is Mártonnapig!
– De nincs ám meg a liba se! Elcseréltem egy tyúkért! – mondta az ember.
– Tyúkért! Azt tetted még csak jól! Lesz tojásunk, lesz kiscsirkénk, egész fészekalja! De régóta vágyom rá!
– Úgy ám, de a tyúkot meg odaadtam egy zsák rothadt almáért!
– Jól van, apjuk! Igen jól van! Mindjárt megcsókollak érte, te kedves! Mert tudod-e, mi történt velem?
Amikor elindultál a városba, azt gondoltam, valami igen jót készítek, mire hazajössz: hagymás rántottát. Tojás még csak volt a háznál, de hagyma egy szem se. Gondoltam, átmegyek a tanítóékhoz, mert nekik termett hagymájuk, tudom. Hanem az a vén tanítóné olyan zsugori, hogy még egy szem hagymát is sajnált tőlem. – Hagymát? – azt mondja. – Nem termett a kertünkben semmi, még egy rothadt almám sincs! Még azt se adhatok! – No, én most adhatok neki tízet is vagy akár egy teli zsákkal: Jól van, apjuk, igen jól van! – Azzal megcsókolta az urát nagy örömében.
– Ez aztán igen! – kiáltott fel a két ánglius. – Elkótyavetyélte mindenét, de a jókedve megmaradt. Ez csakugyan aranyat ér!
S egyteli véka aranyat adtak a parasztnak, aki kapott a feleségétől – nem szidást, hanem csókot!

Humoros bölcsességek :D

Én olyan sokoldalú vagyok, hogy az már > majdnem gömb.
Ne vedd túl komolyan az életet! Úgyse kerülsz ki belőle élve.

A dzsungelben minden ehető. Te is.  A pesszimista olyan ember, akinek mindig igaza van, de sosincs öröme benne.

Részemről a kocka has el van vetve!    Egyik reggel arra ébredtem, hogy magam alatt vagyok. Pedig alattad kéne….

A hangom akkor tesz különösen vonzóvá, ha nem énekelek.
Csoda, hogy meg vagyok zavarodva, hisz az egyik szülőm nő volt, a másik meg férfi?

A szomszédaim nem lehetnek valami gazdagok. Akárhányszor átmegyek hozzájuk, hogy kérjek tőlük valamit, az soha nincs nekik.

Mindenre tudok magyarázatot találni, legfeljebb nem stimmel.
Szerintem minden ember értelmes, aki egyetért velem.
Tetszik, hogy karcsú a derekam, izmos a karom és sportos a külsőm. Csak az a baj, hogy mindezt vastag hájréteg borítja.

Nem tudtam, hogy lehetetlen, ezért megcsináltam.   
Megdöglött az aranyhalam, pedig már épp kezdte megszokni víz nélkül.
Szeretném én az operát, ha nem volna benne az az éneklés.

Számít a külső?

Egy kedves történet, ismeretlen írótól.

A házunk éppen szemben volt a baltimore-i Johns Hopkins kórház épületével.
Az alsó szinten laktunk, a felső szintet pedig bérbe adtuk a klinika járó betegeinek.
Egy nyári estén éppen vacsorát készítettem, amikor kopogást hallottam az ajtón. Kinyitottam, és egy ritka csúnya öregembert pillantottam meg. Alig magasabb nyolcéves fiamnál, gondoltam, miközben végigmértem görnyedt, összeaszott testét.
A legvisszataszítóbb az arca volt, mely az egyik oldalon feldagadt, és vörös vadhús borította. A hangja meglepően kedvesen csengett:
– Jó estét. Azt szeretném megtudni, volna-e kiadó szobájuk egy éjszakára. Ma reggel érkeztem kezelésre a keleti partról, de csak holnap reggel megy busz visszafelé.
Elmondta, hogy dél óta igyekszik szobát szerezni sikertelenül.
– Gondolom, az arcom miatt van. Tudom, hogy rémesen néz ki, de a doktor azt mondja, még néhány kezelés és …
Egy pillanatig tétováztam, de amit ezután mondott, az meggyőzött:
– Elalszom a hintaszékben is a verandán. A buszom kora reggel indul.
Biztosítottam róla, hogy találunk neki ágyat, de addig is lepihenhet a verandán. Bementem a házba és befejeztem a vacsorakészítést. Amikor elkészültem, megkérdeztem az öreget, hogy csatlakozik-e hozzánk..
– Köszönöm, nem. Van elég ennivalóm – mondta, és felmutatott egy barna papírzacskót.
Miután befejeztem a mosogatást, kimentem hozzá beszélgetni a verandára.
Hamar észrevettem, hogy ennek a pici embernek a testében hatalmas szív dobog. Elmondta, hogy halászatból él és segíti a lányát, akinek öt gyermeke van és a férje egy súlyos gerincsérülés következtében nyomorék. Mindezt nem panaszkodva mondta. Minden második mondatában hálát adott Istennek az áldásaiért. Hálás volt azért, mert a betegsége, mely valószínűleg valamilyen borrák, nem jár fájdalommal. Megköszönte Istennek, hogy erot ad neki a munkához.
Lefekvés előtt beállítottunk neki egy tábori ágyat a gyerekszobába. Amikor reggel felkeltem, az ágynemű takarosan összehajtogatva feküdt az ágyon, és a kis öreg kint volt a verandán. Visszautasította a reggelit, de mielőtt elindult a buszhoz, akadozva, mintha valami nagy szívességet kérne, azt mondta:
– Lehetséges lenne, hogy legközelebb is itt szálljak meg, amikor kezelésre jövök? Nem okozok felfordulást, elalszom egy székben is.
Rövid szünetet tartott, majd így folytatta:
– A gyerekeinek hála nagyon otthonosan éreztem magam. A felnőttek általában megriadnak az arcomtól, de úgy tűnik, a gyerekeket nem zavarja.
Közöltem vele, hogy szívesen látjuk újra.
A következő alkalommal, valamivel reggel hét után érkezett. Egy nagy halat és egy kiló gyönyörű osztrigát hozott ajándékba, még sohasem láttam ekkorákat. Azt mondta, aznap hajnalban foga őket indulás előtt, így biztosan finomak és frissek lesznek. Tudtam, hogy a busza hajnali négykor indult, és elgondoltam, hánykor kellett felkelnie, hogy halászhasson előtte.
Az elkövetkezendő évek során többször megszállt nálunk egy-egy éjszakára, és sosem jött üres kézzel. Mindig hozott nekünk halakat, vagy osztrigát, vagy zöldséget a kertjükből. Máskor csomagokat küldött, mindig expressz küldeményt, halat és osztrigát vagy friss parajt, kelkáposztát, melynek előzőleg minden levelét gondosan megmosta.
Mivel tudtam, hogy három mérföldet kell gyalogolnia a postáig és nagyon kevés a pénze, kétszeresen értékesnek éreztem ezeket a küldeményeket. Miközben időről időre átvettem figyelmessége apró bizonyítékait, gyakran eszembe jutott a szomszédom megjegyzése, melyet akkor tett, amikor a halász először hagyta el a házunkat: “Maguknál aludt az a borzalmas külsejű öregember a múlt éjjel? Én kiutasítottam. Elveszítheti a vendégeit, ha ilyeneket szállásol el.” Lehet, hogy igaza volt, időnként néhányan miatta álltak tovább. De ha ismerték volna őt, talán könnyebben viselték volna betegségeiket. Tudom, hogy a mi családunk mindörökre hálás lesz neki, amiért megismerhettük..
Megtanultuk tőle, hogy a rossz dolgokat panasz nélkül kell elfogadni, a jó dolgokért, pedig hálát kell adnunk Istennek.
Nemrégiben meglátogattam egy barátomat, akinek melegháza van. Megmutatta a virágait. A legeslegszebb egy éppen nyíló aranyszínű krizantém volt.
Legnagyobb meglepetésemre egy horpadt, rozsdás vödörben állt. Azt gondoltam magamban, ha az enyém lenne ez a virág, a legszebb cserepembe tenném. A barátom szavai azonban jobb belátásra térítettek:
– Elfogytak a cserepeim, és mivel tudtam, hogy ez milyen szép lesz, úgy döntöttem, jó lesz neki ez a régi vödör is -magyarázta.
– Nem kell sokáig benne maradnia, úgyis nemsokára kiültetem a kertbe.
Biztosan elcsodálkozott rajta, amiért olyan jót nevettem szavain, de éppen ilyen jelenetet képzeltem el a mennyben: “Itt ez a különlegesen szép lélek. Nem bánja, ha ebben a kicsi, rút testben kell élnie.” De ez már egy másik történet. Isten kertjében régóta biztosan büszkén magasodik ez a drága lélek!

Szerelem nélkül

Merlyn, a varázsló egy este vendégül látta várában barátját, Lancelott lovagot. Borozgattak, beszélgettek, de látszott, hogy Lancelottal valami nincs rendben.
– Kedves barátom,- kérlelte a varázsló – mi bánt, mond el!
Lancelott már egy kicsit a bor hatása alá került, így megeredt a nyelve, panaszkodni kezdett.
– Szerelmes vagyok a királynéba, de én sohasem érhetek fel csodálatos lényéhez, olyan gyönyörű, olyan szellemes. Szinte hason csúszok előtte, Ő pedig mindig belém rúg. Még ezt is szívesen elviselem, csakhogy láthassam, a közelében lehessek. Most pedig elküldött magától, messzi földre kell
mennem, mert a sárkány elrabolta az ezüst cipellőjét. Vissza kell szereznem.

Merlyn nagyon megsajnálta a lovagot, és amikor az az elfogyasztott jó boroktól mély álálomba merült, csendesen oda osont hozzá egy üres palackkal. A szerelem éppen ott üldögélt Lanszelott szája szélén. Láthatóan unatkozva lógázta a lábát. A varázsló egy ügyes mozdulattal az üvegbe billentette, és gyorsan bezárta, hogy nehogy megszökhessen.
A lovag reggel, amikor felébredt, bár még egy kicsit zúgott a feje az esti borozgatástól, frissnek, vidámnak, szabadnak érezte magát.
Még eltöltött néhány napot barátjánál, aztán visszatért a királyi palotába. Nem sietett úrnőjéhez, nyoma sem volt lelkében a korábbi lángolásnak. Közömbösen kezébe vett egy könyvet, leült a kertben egy fa alá, és olvasgatni kezdett. Ginevra éppen arra sétált udvarhölgyei társaságában, és amikor meglátta az üldögélő, olvasgató lovagot, alig hitt a szemének. Lanszelott visszajött, és nem veti magát azonnal, alázatos szolgájaként lábai elé?

Duzzogva megszólította hűtlenné vált lovagját:  hol van a cipőm, vissza hoztad?
Lanszelott csodálkozva nézett föl. Cipő? Milyen cipő, hűű, a fenébe, elfelejtettem, villant át rajta a gondolat, de nem érzett semmit, sem megbánást, sen félelelmet a kegyvesztettség miatt.
A királynő duzzogva elrohant. Miközben távolodott, Lanszelott azon tűnődött, hogy már nem is olyan szép ez a hölgy. Minha már egy kicsit öregedne is, talán a csípője is túl széles.
A lovagnak rengeteg hasznosan eltölthető ideje lett.
Belevetette magát a tudományokba. Utazgatni kezdett, és több nyelvet megtanult. Boldog még sem volt. Üres lett az élete. Amikor újra
meglátogatta barátját, a varázslót, haragosan rá rontott:
– Mit tettél velem te gazember, üres lett az életem, egy fabatkát sem ér! Ölj meg, vagy add vissza azt amit elvettél!
Merlyn hümmögött egy kicsit, nem értette a dolgot, hiszen csak jót akart.
Levette a polcról az üveget. A szerelem ott üldögélt felhúzott térdekkel, huncut mosollyal a szeme sarkában, a palack fenekén. Merlyn megfogta gallérjánál fogva és vissza tette a lovag szájára. Az nagyot nyelt és boldogan elrohant, alázatosan szenvedni királynéja lábai előtt.

 

Modern klasszikusok..

Most bemutatnék néhány olyan bútor klasszikust, melyek teljesen lenyűgöznek. Egytől egyig olyan emberek munkái ezek, akik “történelmet” alkottak , izgalmat, luxus érzetet keltve tárgyaikkal.

Néhány név, a képek előtt:

Eero Arnio, Arne Jacobsen, Philippe Starck, Ludwig Mies V. D. Rohe, Ray and Charles Eames, Verner Panton, Eero Saarinen, Le Corbusier, és nem utolsó sorban a magyar származású Breuer Marcel

Róluk és másokról olvashatsz pl. itt:     www.modernclassics.hu

De ha Debrecenben jársz, feltétlenül térj be ide:   MEGNÉZEM


Kőbe vésve

Biztosan ezt is sokan ismeritek, de nem árt újra elolvasni.

Két barát ment a sivatagban.
Kirándulásuk alkalmával összevesztek, és az egyik barát képen törölte a másikat, aki megsértődött, és anélkül, hogy szólt volna bármit is, beleírta a homokba:
“Ma a legjobb barátom lekevert egyet!”
Mentek tovább a sivatagban, egy oázishoz értek, ahol elhatározták, hogy megfürödnek. Az a barát, aki kapott egy pofont, fuldoklani kezdett, de a másik kimentette. Magához térvén, kőbe véste:
“Ma a legjobb barátom megmentette az életemet!”

Mire a másik megkérdezte:
– Mikor megütöttelek, homokba írtad. Most meg kőbe vésted. Miért?
A barát így válaszolt:
– Mikor valaki megbánt, csak homokba szabad írnunk, hogy a megbocsátás szele eltörölje a szavakat. De ha valaki jót tesz velünk, véssük kőbe, hogy senki se törölhesse el.

TANULD MEG SÉRELMEIDET HOMOKBA ÍRNI, A JÓT PEDIG KŐBE VÉSNI!