A farkas

Mióta megismerte az emberek véleményét a fajtájáról, bántó gondolatok
kezdték gyötörni a farkast.
Miért van olyan rossz véleménye az embereknek róluk? Miért nevezik
ôket csúf, és gonosz farkasoknak? Tényleg ilyenek lennének ők? Vagy
csak az emberek látják ilyennek ôket? Furcsa! bizony semmivel sem
találja szebbnek vagy jobbnak azokat az állatokat, akik az ember körül
lézengenek. Sőt! Nagyon sok köztük az ostoba, otromba alak. Azokat
miért kedvelik? Mert hasznuk van belőle, szolgálják őket. Hát ettől
függ az emberek véleménye? Kibôl, mennyi a hasznuk! És azért gyűlölik a
farkasokat, mert néha-néha belecsipegetnek az embereknek ebbe a nagy
hasznába? De hát ez igazán olyan csekélység! Csak a kényszer viszi rá ôket.
Amikor már elfogyott minden ehető körülöttük, akkor látogatják meg az
embereket. Mert nekik rengeteg az ennivalójuk. Miért sajnálják tôlük
azt a pár falatot? Az ember nem fog éhezni amiatt, nekik viszont az
életet jelenti.
Így elmélkedett a farkas az emberekről, és arra gondolt, hogy
változtatni kellen ezen. Valahogy tudomásukra kellene hozni, hogy nem
gonoszok ôk és nem is csúfak. Az emberek nagyon értelmesek, bizonyára
könnyen megértenék.
Gondolkozott, töprengett néhány napig, aztán egy kora hajnalon,
amikor a falka többi tagja még szunyókált, szép csöndben fölemelkedett
helyérôl, és elindult az emberek felé.
Ismerte jól az utat, jó néhányszor járt már erre. Igyekezett, hogy
idejében beérjen a faluba, amikor az emberek még alszanak.
Éppen csak világosodni kezdett, mire elérte a falu szélét. Egy kis
ház állt itt magában, kissé távolabb a többiektôl. Körüljárta a házat
és úgy találta, hogy tervének ez nagyon jó lesz.
A házat alacsony kerítés vette körül. Teljes volt a csend, ami azt
jelentette, hogy nincs kutya a kerítésen belül. Örült ennek, de nem
azért, mintha félt volna a kutyától, hanem mert nem akart lármát
csapni.
Egy könnyed mozdulattal átugrott a kerítésen, és a ház bejárata elôtt
elnyúlt a gyér fűben.
Tekintetét a ház ajtajára szegezte. Kíváncsian várta, ki fog kilépni
onnan. Mert tervének sikere nagy mértékben ettôl is függött.
A farkasnak nincs idôszemlélete, így hát fogalma sem volt róla,
mennyi ideig nézte mereven a kopott ajtó mozdulatlanságát. De végre
megmozdult a kilincs, gyönge ajtónyikorgás, és a küszöbön megjelenik
egy öreg néni. Hunyorgatva néz a kora reggel világosságába, és észre
sem veszi a földre lapuló farkast.
A farkas örvendezik magában. Nagyszerűen megy minden. Kedvezőbb
helyzetet el sem tudna képzelni.
Mint egy hízelgő kutya kúszik a néni felé, aki csak akkor veszi
észre, amikor már ott van közvetlen a lába elôtt.
A falusi ember nem fél a kutyától. Tart ugyan az idegenektől, de
tudja, hogy kell bánni velük.
A néni sem ijedt meg. Mert az csak természetes, hogy kutyának nézte.
Kinek jutna eszébe, hogy farkas így tudjon viselkedni.
— Hát te hogy kerültél ide — szólalt meg a néni csodálkozva –,
biztosan megszöktél valahonnan, még pedig jó messzirôl, mert a
környéken nem ismerek ilyen kutyát — tette hozzá hangosan gondolkozva
–, akkor biztosan éhes is vagy — fejezte be gondolatmenetét és
visszament a konyhába, hogy valami ennivalót hozzon a váratlan
vendégnek.
A farkas pedig odament a küszöbig, ott udvariasan megállt, mint aki
tudja, hogy nem illik idegen helyre bemenni hívás nélkül.
A nénike közben összeszedte az ételmaradékot és odatette a farkas
elé.
Nem volt valami ízletes étel, de hát akinek farkasétvágya van, annak
minden ízlik.
A nénike örömmel nézte, milyen jó étvággyal eszik a szép, nagy kutya,
és percek alatt meg is kedvelte. Arra gondolt — ha nem jön érte senki
— meg is tartja magának. Igaz, egy ekkora kutya sokat eszik, úgy
látszik, jó étvágya van, de nem válogatós, majd csak meglesznek
valahogyan.
Így is történt. Hamarosan összebarátkoztak, és még a kutya táplálása
sem okozott olyan gondot a néni számára, mint amire számított. Mert a
kutya idônként el-eltűnt, és mindig úgy tért vissza, mint aki
láthatólag egy csöppet sem éhes. Hogy merre járt, mit csinált, az idô
alatt, míg távol volt, a nénit nem nagyon érdekelte. Örült, hogy
visszajött a kutya, mert mióta itt volt mellette, sokkal nyugodtabban
és biztonságosabban érezte magát.

farkas1
Érezhette is. Mert bizony nem akármilyen kutya volt ez. Már az elsô
alkalommal, mikor bement vele a faluba, nagy tekintélyt vívott ki
magának. Azok a vad, házôrzô kutyák, úgy rontottak rá, mintha szét
akarnák tépni. És ez a különös kutya soha nem félt. Játszi
könnyedséggel kerülte ki a kutyák támadásait, és a következô
pillanatban már ô támadott. És ezt is olyan nyugodtan, szinte
kiszámított pontossággal tette, hogy a néni arra gondolt, ez biztosan
valami betanított cirkuszi kutya lehet. Úgy kapta el mindig az
ellenfelet, hogy az már moccanni sem tudott. Neki kellett közbelépnie,
hogy megmentse ezeknek az ostoba vad kutyáknak az életét.
Nem is merte aztán már megtámadni többé egy kutya sem a faluban. Az
embereknek az volt a véleménye, hogy ez bizony egy különleges értékes
kutya.
A farkas pedig elégedett volt. Tekintélye van. Emberek és állatok
elôtt egyaránt. És senki sem tartja csúfnak és gonosznak. Ellenkezôleg!
Szépnek, bátornak, okosnak nevezik. Sokan meg is akarták venni a
nénitôl, de ô nem adja el semmi pénzért.
Igen! Ez idáig rendben van! De mi legyen ezután? Hogyan hozza
tudomására az embereknek, hogy ô nem kutya, hanem farkas? És értsék meg
végre és vegyék tudomásul, hogy a többi farkas is épp olyan szép, okos
és jó, mint ô!
Éppen így töprengett azon a szép nyári délelôttön is — elnyúlva egy
fa árnyékában –, mikor a nyitott kapun át két vadászkutya rohant
feléje óriási csaholással. Úgy törtek rá, hogy látszott rajtuk, itt nem
lesz kímélet.
Farkasunk azonban a szokásos módon intézte el a meggondolatlan
kutyákat. Egy villámgyors mozdulat oldalra, a következô pillanatban
pedig roppanva törik össze az egyik kutya hátsó lába a farkas fogai
között. Közben figyeli a másik kutyát is, amely szinte repül feléje. A
farkasnak még arra is van ideje, hogy félre ugrása közben megvetô
tekintettel mérje végig az ostoba kutyákat, majd oldalról elkapva a
kutya nyakát — mintha csak kis nyúl lenne –, lerántja a földre.
A nagy lármára kirohan a házból a néni és megjelenik a kapuban a
kutyák gazdája is. A néni rohanva siet a szerencsétlen kutya
segítségére, amely tehetetlenül vergődik a farkas fogai közt.
Nagy nehezen sikerül csak a rendet helyreállítani. A farkast a néni
bezárja a szobába, a vadász pedig a kutyáit igyekszik talpra állítani.
Bizony nem könnyű dolog. Az egyik három lábon ugrándozva nyüszít, a
másik nyakából csordogál a vér.
— Nem is kutya ez, hanem valóságos farkas — mondja dühösen és
idegesen a vadász, miközben kutyáit pórázra köti. Vigyázzon rá néni,
mert én ilyen kutyát még nem láttam. Pedig értek valamit a kutyákhoz.
Úgy harcolt ez a kutya, mint egy farkas. Ha kinn a szabadban látom azt,
ami itt történt, megesküszöm, hogy ez egy farkas.
Erre aztán el is ment a dühös vadász a kutyáival, a néni pedig
kiengedte kutyáját a szobából, leült melléje, és simogatni kezdte.
— Hallod, mit mond ez a mérges vadász? — kezdte a néni kedveskedő
hangon. — Hogy te farkas vagy! Csúf, gonosz farkas. Egy ilyen szép
kutyára ilyet mondani! Megáll az ember esze!… Ugye nem vagy farkas?
Bátor, hős, szép kutya vagy!… Nem pedig csúf, gonosz farkas!…
A néni nem sejtette, mit tesz. Nem sejtette, hogy egy világot dönt
romba, amely olyan apró darabokra hullik szét, amelyet összerakni már
nem lehet soha.
A kutyák fogaitól sértetlen maradt farkas úgy nyúlt el a néni
szavaira, mint akit fejbe vertek. A néni is észrevett valamit, és
megértôen bólintott.
— Megértelek. Kimerültél a nagy harcban. Pihenj csak, főzők neked
valami jó ebédet.
Azzal becsoszogott a konyhába.
A farkas pedig, amint magához tért, már repült is a kerítésen
keresztül és futott, futott vissza a falka irányába.
Teljesen kimerült, mire megtalálta a falkát. Azok nagy örömmel
fogadták. Nem győzték kérdezgetni, hol járt, mit csinált ennyi ideig?
Eleinte nehezen válaszolgatott, de végül is úgy érezte, hogy el kell
mondania mindezt. Hogy mit akart, mi volt a célja, és végül milyen
szomorú kudarcot vallott.
Bizony nagy lett a felháborodás a farkasok között. Hát még az ember
is ilyen? Aki pedig a legokosabb lény a földön! Ilyen méltánytalan,
ilyen igazságtalan tud lenni! Még azt sem hiszi el, amit a saját
szemével lát? Inkább letagadja, megváltoztatja a tényeket, mint a saját
téves elképzeléseit. Inkább becsapja önmagát, minthogy elismerné
tévedéseit. Kutyának nézi a farkast, csak ne kelljen a farkasról jót
mondania!
Végre, mire lecsendesült a nagy zsibongás, fölállt egy öreg farkas és
beszélni kezdett:
— Testvéreim! Reménytelen vállalkozásba kezdett fiatal testvérünk.
Mert nem ismerte még az embereket, akik valóban a legokosabb lények a
földön, de van egy nagy hibájuk. Az előítélet. Megítél valamit, mielőtt
ismerné igazán. Nem keresem most az okokat, hogy miért, de kimondták
ránk az ítéletet. Csúfnak és gonosznak neveznek bennünket. Ezt az
elôítéletet pedig farkas nem tudja megváltoztatni, csak maga az ember.
Farkasunk erre még szomorúbb lett, mint volt. Így hát valóban
reménytelennek látszik a helyzet. Mert itt nemcsak róluk van szó, hanem
az emberekről is. És a főszerep az embereké. Az embereké, akik annyira
okosak, hogy előítéleteket tudnak alkotni maguknak. A farkas ezzel nem
tud megküzdeni.
Mert ehhez kevés a jó fog és erôs állkapocs.

(Nagy István: A Jóisten állatai)

Reklámok

Hozzászólás

Még nincs hozzászólás.

Comments RSS TrackBack Identifier URI

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s