A herceg és a varázsló

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ifjú herceg, aki három dolog kivételével az égvilágon mindenben hitt. Nem hitt a hercegnőkben, nem hitt a szigetekben, és nem hitt Istenben. Atyja a király, egyszer azt mondta neki, hogy ezek a dolgok nem léteznek. Mivel atyja birodalmában nem voltak se hercegnők, se szigetek, és Istennek sem látta semmi jelét, az ifjú herceg hitt atyja szavának,
Azonban egy nap fogta magát a herceg és otthagyta a palotát. Vándorlása során elérkezett a szomszéd ország földjére. Ott, megrökönyödésére, a tengerparton megállva, véges-végig, ameddig csak a szem ellátott, szigetek sorakoztak nem messze a parttól. A szigeteken pedig különös és nyugtalanító külsejű lényeket pillantott meg, de hogy kik vagy mik ők, arra még gondolni sem mert. Miközben csónak után kutatott, egy frakkot viselő ember jött oda hozzá.
- Azok ott valódi szigetek ?- kérdezte tőle az ifjú herceg.
- Hát persze, hogy valódi szigetek- felelte a frakkos ember.
- És azok a különös és nyugtalanító külsejű lények?
- Azok bizony valódi és hamisítatlan hercegnők.
- De hisz akkor Istennek is léteznie kell !- kiáltott fel a herceg.
- Én vagyok Isten – felelte a frakkos ember, és meghajolt.
Az ifjú herceg, amilyen gyorsan csak tudott, hazaért.
- Tehát mégis csak hazajöttél – fogadta atyja, a király.
- Láttam szigeteket, láttam hercegnőket, láttam Istent- sorolta a herceg szemrehányóan.
A királynak arcizma sem rezdült.
- Se valódi szigetek, se valódi hercegnők, se valódi Isten nem létezik.
- De hát én a saját szememmel láttam őket!
- Akkor mondd meg nekem, hogyan volt Isten felöltözve.
- Isten frakkot viselt.
- Föl voltak hajtva a kabátujjai?
A herceg emlékezett rá, hogy igen. A király elmosolyodott.
-A ruha amit láttál, egy varázsló ruhája. Meg lettél tévesztve.
Ezt hallván a herceg visszatért a szomszéd országba, és visszament ugyanarra a partra, ahol ezúttal is összetalálkozott a frakkos emberrel.
- Atyám, a király, fölvilágosított, hogy ki is vagy te valójában- támadt neki méltatlankodva- A múlt alkalommal sikerült megtévesztened, de ez még egyszer nem fordulhat elő. Most már tudom, hogy azok ott nem valóságos szigetek és nem is valóságos hercegnők, mert te egy varázsló vagy.
A másik erre elmosolyodott.
- Téged valóban megtévesztettek, fiam. Atyád királyságában rengeteg sziget és számtalan hercegnő található. Te azonban atyád igézete alatt állsz, s ezért nem láthatod őket.
A herceg töprengve indult újra haza. Amikor atyja színe elé ért, bátran a szemébe nézett.
- Atyám, igaz az, hogy te nem is vagy valódi király, hanem csak egy varázsló?
A király elmosolyodott, és fölhajtotta kabátja ujjait.
- Igen fiam, én csupán egy varázsló vagyok.
- Akkor viszont az az ember ott a tengerparton mégis csak Isten volt.
- Az az ember ott a parton egy másik varázsló volt.
- De hát nekem tudnom kell az igazságot, az igazságot, amely a varázslaton túl létezik!
- Nincs igazság a varázslaton túl- felelte a király.
A herceg erre végtelenül elszomorodott.
Könnyes szemmel nézett föl atyjára- Akkor megölöm magam. A király varázsszavára ekkor megjelent a Halál. Ott állt az ajtóban, és intett a hercegnek, hogy jöjjön hát. A herceg erre összeborzadt. Újra megjelentek emlékeiben a gyönyörű, bár nem valódi szigetek s a nem valódi, de mégis gyönyörűséges hercegnők.
- Legyen hát – mondta. – El tudom viselni a gondolatot.
- No látod fiam- fordult felé bizakodva a király- kezd belőled is varázsló válni.

John Fowles

Neale Donald W. könyvéből – a szeretetről

“Bizony így van ez: abban a pillanatban, hogy a legmagasztosabb,  legáradóbb, legodaadóbb szeretetet ígéred, elfog a legmélységesebb  rettegés.

Először is szorongsz, hogy ha azt mondod: „Szeretlek”, viszonthal­lod-e vajon ugyanezt. És ha viszonthallod, akkor azonmód attól tar­tasz, hátha elveszíted az éppen csak megtalált szeretetet. Így gerjeszti  minden tett a következményét, mely visszahat a tettre, így válik a sze­retet kétségbeesett védekezéssé a veszteség ellen – és így próbálod  megóvni magad attól, hogy elveszítsd Istent.

Ám ha ismernéd, Aki Vagy, ha tudnád, Ki Vagy – hogy te vagy a leg­nagyszerűbb, a legjelentősebb, a legragyogóbb lény, akit Isten valaha  is teremtett -, akkor soha nem félnél. Mert ki is utasíthatná el ezt a fen­séget? Ilyen lényben Isten sem találhat kivetnivalót.

Csakhogy nem tudod Ki Vagy, és jóval kevesebbre tartod magad. Mi­ért becsülöd alá magad? Honnan ered ez a végzetes elképzelés? Azok­tól az emberektől, akiknek a szava a legtöbbet jelenti szársodra: az  édesanyádtól és az édesapádtól.

Nyilvánvaló, hogy ezek az emberek szeretnek a legjobban. Miért is  hazudnának neked? Hát nem azt mondogatták, hogy túlságosan ilyen  vagy, és túl kevéssé amolyan? Nem intettek-é, hogy csak figyelj és hall­gass? Nem feddtek-é meg a legtúláradóbb pillanataidban? És nem arra  biztattak-é, hogy szabadulj meg a legvadabb elképzeléseidtől?

Ezek az üzenetek ívódtak beléd, és bár nem felelnek meg a feltéte­leknek, hogy Istentől valók legyenek, ám a te korlátozott kis mindensé­ged isteneitől származnak.

A szüleid arra tanítottak, hogy a szeretet feltételekhez kötődik ­nemegyszer érzékelhetted is a feltételeiket -, és ezt a tapasztalatot  veszed alapul mindazokban a kapcsolataidban, melyek a szeretetre  épülnek.

És ezt a tapasztalatot vetíted ki Rám.

Ebből a tapasztalatból vonod le a következtetéseket Rólam. Ezeken  a kereteken belül építed fel az igazságodat is.

- Isten, szerető Isten – mondod -, de ha megszeged a parancsait, ak­kor soha véget nem érő számkivetettséggel és örökkévaló elkárhozás­sal bünteti

Hát nem megtapasztaltad a szüleid neheztelését? Hát nem ismered  a fájdalmat, amikor kárhoztattak ezért vagy amazért? Hogyan is tudnád  hát elképzelni, hogy Én másmilyen Vagyok?

Bizony, elfelejtetted, milyen feltétel nélkül szeretni. Nem emlékszel  Isten szeretetének élményére. Megpróbálod tehát elképzelni, milyen­nek kellene lennie Isten szeretetének, arra alapozva, hogy milyennek  látod a szeretetet a világban.

Istenre vetíted a „szülő” szerepét, és előhozakodsz egy olyan Isten­nel, aki bíráskodik, jutalmaz vagy büntet, attól függően, milyennek íté­li a tetteidet. Ez azonban végletesen leegyszerűsített és hamis kép Isten­ről, mely kizárólag a képzeletedben, a közös képzeletetekben létezik,  és semmi köze ahhoz, Aki Vagyok.

A lélek eltéveszthetetlen igazságai helyett az emberi tapasztalatok­ból kiindulva végül egész gondolatrendszert alkotsz Istenről; aztán  egész valóságot szősz a szeretet köré. Márpedig félelmen alapuló való­ság ez, mely egy rettegett, bosszúálló Isten eszméjében gyökerezik. Té­ves a Mögöttes Gondolat, de ha elvetnéd ezt a gondolatot, az meg za­varná a képet, melyet kialakítottál magadban Istenről. És bár az az új  kép, új eszmerendszer és új valóság, amely az előzők helyébe léphet­ne, valóban az üdvödet szolgálná, képtelennek bizonyulsz ezt elfogad­ni, mert Isten, akitől nem kell félni, aki nem ítél, és aki nem büntet,  meghaladja a legmerészebb elképzeléseidet is.

A félelmen alapuló szeretet valósága uralkodik azon is, ahogy meg­tapasztalod a szeretetet; voltaképpen megteremti azt. Mert nem csupán  feltételekhez kötötten kapod a szeretetet, hanem magad is ugyanígy  adod. De még ha eltekintesz is a feltételektől, lényed egy bizonyos ré­sze pontosan tudja; hogy az még mindig nem az ,igazi szeretet. Ám  nincs erőd változtatni. A saját károdon tanultál, mondod magadnak, és  elveszel, ha ismét kiteszed magad a sebesüléseknek. Jóllehet az az  igazság, hogy akkor veszel el; ha nem így teszel.

Minden emberi tett szereteten, vagy félelmen alapul, és nemcsak a  kapcsolatokban. Mindazok a döntések, amelyek meghatározzák az  üzletet, az ipart, a politikát, a vallást, a gyermekek nevelését, a társa­dalmi berendezkedést, a gazdasági célokat, a választást háború és  béke, támadás és védekezés, behódolás és lerohanás között; az elha­tározást, hogy sóvárogjunk avagy ajándékozzunk, kapzsin gyűjtöges­sünk vagy osztogassunk, egyesítsünk, vagy megosszunk – minden  egyes döntésed a két gondolat egyikéből fakad: a szeretetet; vagy a  félelem gondolatából.

A félelem az az energia, amely megköt, lezár, visszahúz, elrejt, fel­halmoz, árt.

A szeretet az az energia, amely kiterjeszt, megnyit, kiküld, megtart,  feltár, megoszt, gyógyít:

A félelem ruhákba csavarja a testünket, a szeretet mezítelenül hagy.  A félelem görcsösen kapaszkodik mindenbe, és mindenhez ragaszko­dik, amink csak van, míg a szeretet odaad mindent. A félelem bezár, a  szeretet megnyit. A félelem megragad, a szeretet elenged. A félelem sa­jog, a szeretet enyhít. Afélelem támad, a szeretet módosít. “

A tehén és a disznó

Volt egyszer egy ember, aki nagyon gazdag volt, de ugyanakkor nagyon zsugori is. A falubeliek mélységesen gyűlölték. Egy nap így szólt hozzájuk: – Vagy féltékenyek vagytok rám, vagy nem értitek, hogy én mennyire szeretem a pénzt. Isten tudja csak, melyik. De mindenesetre gyűlöltök, ezt magam is tudom. Amikor meghalok, semmit sem viszek magammal. Mindent itt hagyok másoknak. A végrendeletemben minden vagyonomat jótékony célra ajánlom fel. Akkor majd mindenki boldog lesz.

Az emberek ennek ellenére továbbra is gúnyolták és kinevették.

– Mi a gond? – kérdezte a gazdag ember. – Nem bírtok várni néhány évet a halálomig, amikor majd minden pénzemet jótékony célra fordíthatjátok?

Egy nap a gazdag ember elment sétálni. Hirtelen eleredt az eső, így hát behúzódott egy fa alá. A fa alatt meglátott egy tehenet és egy disznót. A disznó és a tehén beszélgetésbe elegyedtek, az ember pedig meghallotta, miről beszélnek.

– Miért van az, hogy téged mindenki nagyra értékel, engem pedig senki? –kérdezte a disznó a tehéntől. – Amikor meghalok, szalonnát, sonkát és kolbászt adok az embereknek. A sörtéimet is használni tudják. Három vagy négy különböző dolgot adok, míg te csak egyet: tejet. Téged miért értékelnek állandóan az emberek, és engem miért nem?

– Nézd – mondta a tehén –, én a tejet addig adom, amíg élek. Látják, hogy nagylelkű vagyok azzal, amim van. Te viszont semmit sem adsz nekik, amíg élsz. Csak miután meghalsz, akkor adhatsz szalonnát, sonkát, kolbászt és egyebeket. Az emberek nem hisznek a jövőben, a jelenben hisznek. Ha addig adsz, amíg élsz, majd értékelni fognak. Ilyen egyszerű a dolog.

Attól fogva a gazdag ember a szegényeknek adta, amije volt.

Most van itt az ideje,

Hogy jól kihasználd az időt.

Ma van a napja,

Hogy egy tökéletes napot kezdj.

A tudós négy kérdése

Volt egyszer egy nagy tudós, az egész királyságban mindenki csodálta, olyan tanult volt. Nagy tudással rendelkezett, de sajnos nagyon büszke volt.

Egy nap felvett egy arany nyakláncot, és elment egy másik király palotájába.

– Bárki, aki bölcsesség terén legyőz – mondta –, megkapja ezt az aranyláncot. Mindenkit kihívok!

Ebben a királyságban minden tudós hallott már erről a bizonyos tudósról, és féltek, hogy veszítenének. Így hát nem fogadták el a kihívást. A király nagyon szomorú volt, hogy senki sem akarja vállalni a megmérettetést.

Végül az udvari bolond azt mondta: – Én elfogadom.

A király szinte már beletörődött a vereségbe, de úgy gondolta, szórakoztató lesz nézni, ahogy a bolond versenyez. Meg volt róla győződve, hogy csupán tréfamester, és nem tudja megnyerni a nyakláncot.

– Négy kérdést fogok neked feltenni – mondta az udvari bolond. – Ha bármelyik kérdésre helyesen válaszolsz, vesztettél. De ha mindegyikre helytelen választ adsz, elfogadom a vereséget, és a király azt ad neked, amit csak akarsz.

A bolond fel is tette az első kérdést: – Hová való vagy?

– Én itt lakom – mondta a tudós, ami helytelen volt, hiszen egy másik királyságból jött. Tehát mivel rossz választ adott, az első próbának megfelelt.

Elhangzott hát a bolond második kérdése: – Mióta vagy itt?

– Három éve – felelte a tudós, ami ismét csak helytelen volt. Az udvari bolondnak még mindig nem sikerült kifogni rajta.

– Királyunk jó, kedves és bőkezű, egyetértesz? – szólt a harmadik kérdés.

– Micsoda? A királyotok? Ez egyáltalán nem igaz – mondta a tudós. – A királyotok istentelen és goromba.

A tudós tehát a harmadik próbát is sikerrel teljesítette.

– Úgy látszik, nem tudlak megverni – szólt az udvari bolond. – Hány kérdést is tettem fel eddig?

– Három kérdést tettél fel – mondta a tudós –, és még egyet kérdezhetsz. Ha nem válaszolok rá helyesen, veszítesz.

– No nézd csak! – kiáltott fel a bolond. – A tudós veszített. Erre a kérdésemre helyesen válaszolt.

Így hát a tudós odaadta a nyakláncát az udvari bolondnak, az meg rögtön odaadta a királynak. A tudós büszkesége romokban hevert.

– Soha többé nem jövök a birodalmadba, hogy próbára tegyek másokat.

A tudósok mind le voltak nyűgözve az udvari bolond ötletességétől. Tudták, hogy nekik nem sikerült volna megverni a nagy tudóst.

– Látjátok – szólt a bolond – amikor a nagy tudósok nem éberek, veszítenek. Ha éber lett volna, megmenekült volna.

A kicsi lélek meséje

Egyszer volt hol nem volt, az időtlenségen túl, volt egy kicsi lélek, aki
ezt mondta Istennek, “Tudom ám, hogy ki vagyok én!”
Ez csodálatos! Ki vagy? – kérdezte Isten
Én vagyok a Fény! – kiáltotta a Kicsi Lélek
Isten szélesen mosolygott. Nagyon helyes! – kiáltott fel. – Te vagy a Fény.

A kicsi lélek nagyon boldog volt, hogy rájött arra amit a Királyságban már
az összes lélek tudott.
Pompás! – mondta – Ez igazán király!

De hamarosan, ez már kevésnek bizonyult. A Kicsi Lélek izgatott lett, és
most már az akart lenni, aki valójában volt. Így visszament Istenhez (ami
nem rossz ötlet mindazoknak a lelkeknek, akik szükségét érzik, hogy valódi
önmaguk legyenek) és azt mondta:
- Szia, Isten! Most, hogy tudom Ki Vagyok, vajon jó nekem, hogy az vagyok?

- Arra gondolsz, hogy az akarsz lenni, Aki Valójában Vagy? – kérdezte Isten.

- Igen – válaszolta a Kicsi Lélek – egy dolog tudni, hogy Ki Vagyok, és egy
másik dolog teljes valójában az lenni. Szeretném érezni, milyen Fénynek
lenni!

- De te már Fény vagy – válaszolta mosolyogva Isten.

- Igen, de meg akarom érteni milyen érzés – kiáltotta a Kicsi Lélek.

- Jó – válaszolta kuncogva Isten – feltételezem, tudnom kellett volna. Te
mindig a kalandvágyók közül való voltál.
Aztán Isten arckifejezése megváltozott: – Van itt egy dolog.

- Mi? – kérdezte a Kicsi Lélek.

- Igen, nincs itt semmi más csak Fény. Látod, én csak azt teremtettem, aki
te vagy; és így nem könnyű feladat megtapasztalni, Ki Vagy Valójában, amíg
nincs itt semmi, más, ami nem te vagy.

- Huh? – válaszolta a Kicsi Lélek, aki most egy kicsit összezavarodott.

- Gondold csak el – mondta Isten. – Olyan vagy mint a Nap Sugara. Ó, ahol te
vagy, ott minden rendben van. Mint milliónyi és milliárdnyi gyertyaláng
együtt alkotjátok a Napot. Nélkületek, a Nap nem lehetne a Nap. Sőt, Napnak
lenni a gyertyalángjai nélkül.és ez egyáltalán nem az a Nap lenne; nem
ragyogna olyan fényesen.
Mégis, hogyan ismerd meg magad, mint Fény, mikor a Fény között vagy – ez a
kérdés.

- Rendben – tért magához a Kicsi Lélek, – Te vagy Isten. Találj ki valamit!

Megint elmosolyodott Isten. – Már megvan. – mondta. – Mivel nem tudod látni
magad, mint Fény mikor a Fényben vagy, körülveszünk téged sötétséggel.

- Mi az a sötétség? – kérdezte a Kicsi Lélek.

- Ez az, ami nem te vagy – válaszolta Isten.
Félni fogok a sötétségtől? – kiáltotta a Kicsi Lélek.
Csak ha azt választod – válaszolta Isten. -Nincs ott semmi, amitől igazán
félni kellene, hacsak el nem határozod, hogy van. Látod, az egészet mi
találjuk ki. Csak színlelünk.

- Ó – mondta a Kicsi Lélek, és már jobban érezte magát.

Aztán Isten elmagyarázta, azért hogy valamit is meg tudjunk tapasztalni,
pontosan az ellentéte fog elénk tárulni. – Ez egy óriási ajándék – mondta
Isten – mert e nélkül nem tudhatnád meg, milyen bármi más.
Nem ismerheted a Meleget a Hideg nélkül, a Fentet a Lent nélkül, a Gyorsat a
Lassú nélkül. Nem tudhatod mi az a Bal a Jobb nélkül, az Itt az Ott nélkül,
a Most állapotát a Később nélkül.
Így tehát – foglalta össze Isten – mikor körülvesz a sötétség, ne rázd az
öklödet, ne emeld fel a hangodat, és ne átkozd a sötétséget. Inkább légy a
Fény a sötétségben, és ne légy dühös érte. Aztán, tudni fogod Ki Vagy
Valójában, és mások szintén tudni fogják. Engedd, hogy a Fényed ragyogjon,
ebből mindenki tudni fogja, milyen különleges vagy!

- Úgy érted, az rendben van, hogy a többiek láthatják mennyire különleges
vagyok?

- Természetesen. – kuncogott Isten. Nagyon jól van! De emlékezz, a
“különleges” nem azt jelenti, hogy “jobb”. Mindenki különleges, mindenki a
saját módján! Azért ezt sokan elfelejtették. Csak akkor fogják megérteni,
hogy jó különlegesnek lenni, amikor látják, hogy neked, jó különlegesnek
lenni.

- Remek! – mondta a Kicsi Lélek, mókásan táncolt, szökdécselt, nevetett és
ugrált. – Olyan különleges lehetek, amilyen csak akarok!

- Igen, és elkezdheted már most rögtön.- mondta Isten, aki táncolt, ugrált
és együtt nevetett a Kicsi Lélekkel.

- Miben akarsz különleges lenni?

- Miben különleges? – ismételte a Kicsi Lélek. – Nem értem.

- Rendben. – kezdte el a magyarázatot Isten. – Fénynek és különlegesnek
lenni sokféle részből áll. Különlegesen kedvesnek, gyengédnek lenni.
Különleges alkotó képességgel rendelkezni. Vagy különlegesen türelmesnek
lenni. El tudsz képzelni, még bármilyen más módot is, hogy különleges légy?

A Kicsi Lélek csendben leült egy pillanatra. – El tudok képzelni sokféle
módot, hogyan lehetek különleges! – kiáltott fel – Különleges dolog
segítőkésznek vagy jószívűnek lenni. Különleges barátságosnak, és különleges
előzékenynek lenni másokkal!

- Igen! – értett egyet Isten, – és bármelyik pillanatban, bármi vagy
bármilyen különleges dolog a tiéd lehet, amit csak kívánsz. Ezt jelenti
Fénynek lenni.

-Tudom mit szeretnék! Tudom mit szeretnék! – jelentette be a Kicsi Lélek
nagyon izgatottan.
A különlegesnek az a része szeretnék lenni, amit megbocsátásnak hívnak.
Ugye, különleges a megbocsátás?

- Ó, igen.- biztosította őt Isten – Ez nagyon különleges.

- Rendben – mondta a Kicsi Lélek. – Ez az amit óhajtok. Megbocsátó szeretnék
lenni. Szeretném megtapasztalni.

- Jó – mondta Isten – de van még itt egy dolog amit tudnod kell.

A Kicsi Lélek egy kicsit türelmetlen lett. Úgy tűnt még mindig van némi
komplikáció.
Mi az? – sóhajtotta.

- Nincs senki akinek megbocsájthatnál.

- Senki? – A Kicsi Lélek nehezen tudta elhinni amit az imént hallott.

Senki! – válaszolta Isten.
Minden amit teremtettem, tökéletes. Nincs egyetlen lélek sem az egész
teremtésben, aki kevésbé tökéletes mint te. Nézz csak körül.

A Kicsi Lélek csak most vette észre, hogy egy hatalmas tömeg csoportosult
köré. Lelkek jöttek, az egész Királyság széltéből és hosszából, hogy hallják
a Kicsi Lélek rendkívüli társalgását Istennel.
Körülnézve a megszámlálhatatlanul sok összegyűlt lelken, a Kicsi Léleknek
egyet kellett értenie. Senki nem tűnt kevésbé csodálatosnak, kevésbé
pompásnak, vagy kevésbé tökéletesnek mint a Kicsi Lélek, maga.
Olyan csodálatos lelkek csoportosultak köré, és annyira csodálatosan
testesítették meg a Fényt, hogy a Kicsi Lélek alig bírta nézni őket.

- Tehát kinek akarsz megbocsátani? – kérdezte Isten.

- Srácok, ez többé már nem vicces! – morgott a Kicsi Lélek. Meg szeretném
tapasztalni, milyen Megbocsátónak lenni. Szeretném tudni, milyen
“különlegesnek” lenni.
És a Kicsi Lélek megtanulta, milyen az amikor szomorúságot érez. De aztán
egy Barátságos Lélek kilépett a tömegből.
- Ne aggódj, Kicsi Lélek – mondta – Én segítek neked.

- Te fogsz segíteni? – ragyogott fel a Kicsi Lélek – De mit tudsz tenni?

- Adhatok valamit amiért megbocsáthatsz!

- Tudsz?

- Természetesen! – csiripelte a Barátságos Lélek – Megjelenek a következő
életedben, és teszek valamit amiért megbocsáthatsz.

- De miért? Miért tennéd ezt? – kérdezte a Kicsi Lélek. Te, aki annyira
abszolút tökéletes vagy! Te, aki oly gyors sebességgel vagy képes vibrálni,
hogy létrehozod a Fényt, nehezen tudom ezt elképzelni rólad! Hogyan tudnád
megtenni, hogy a vibrálás, amitől oly fényesen ragyogsz, lelassuljon
annyira, hogy a Fényed átalakuljon sötétséggé és sűrűséggé? Hogyan lennél
képes, te aki oly könnyed vagy, hogy a csillagok tetején táncolsz és a
gondolat sebességével jutsz át a Királyság túloldalára, hogy bekerülj az
életembe és megtegyed ezt a nagyon nehéz és rossz dolgot?

- Egyszerű – válaszolta a Barátságos Lélek – Megtenném, mert Szeretlek.

A Kicsi Lélek meglepetnek tűnt a válasz hallatán.

- Ne légy meglepve – mondta a Barátságos Lélek – Megtetted már ugyanezt
értem. Nem emlékszel? Ó, rengetegszer együtt táncoltunk, te és én. Ezer meg
ezer éven keresztül, és eonokon át táncoltunk együtt. Sok helyen és sokszor
játszottunk együtt. Csak te most nem emlékszel. Mindketten voltunk már
Minden. Voltunk a Fent és Lent, a Bal és Jobb. Voltunk az Itt és Ott, a Most
és az Aztán. Voltunk férfi és nő, jó és rossz – mindketten voltunk áldozat
és cselszövő is.
Így jöttünk sok idővel ezelőtt együtt, te és én, mindegyikünk pontosan és
tökéletesen hozta a Kifejezés Lehetőségét és a Megtapasztalást, hogy Kik
Vagyunk Valójában.
És így – magyarázta tovább a Barátságos Lélek – Megjelenek a következő
életedben, és most én leszek a “rossz”. Valami nagyon szörnyűt fogok tenni,
és akkor megtapasztalhatod a megbocsátást.

- De mit fogsz tenni? – kérdezte a Kicsi Lélek egy kicsit idegesen – Nagyon
szörnyű lesz?

- Ó – felelte a Barátságos Lélek kacsintva – Majd kitalálunk valamit.
Aztán a Barátságos Lélek komollyá vált, és halkan azt mondta – De tudod, egy
dolog felől biztosítanod kell.

- Mi az? – akarta tudni a Kicsi Lélek.
Le fogom lassítani a rezgésemet, hogy nagyon nehézzé váljak, és megtegyem
ezt a “nem túl szép dolgot”. Valami nagyon eltérőt fogok mutatni, mint
amilyen vagyok. És egy szívességet kérek tőled a visszatéréshez.

- Ó, bármit, bármit! – kiáltotta a Kicsi Lélek, és elkezdett táncolni és
énekelni.
Megbocsátó leszek! Megbocsátó leszek!
Aztán a Kicsi Lélek észrevette, hogy a Barátságos Lélek nagyon csöndben
maradt.
Mi az? – kérdezte – Mit tehetek érted? Te egy igazi angyal vagy, hogy
hajlandó vagy megtenni ezt értem!

- Természetesen, a Barátságos Lélek egy angyal! – szólt közbe Isten. -
Mindenki az! Mindig emlékezz: Soha nem küldtem mást, csak angyalokat!

Így, a Kicsi Lélek még többet akart tudni, mint valaha, hogy eleget tegyen a
Barátságos Lélek kérésének.
- Mit tehetek érted? – kérdezte újra a Kicsi Lélek.

- Egyszer bántani foglak és legyőzlek – válaszolta. – Abban a pillanatban,
amikor a legrosszabb dolgot teszem veled, amit talán el tudsz képzelni.

- Igen? – szólt közbe a Kicsi Lélek – Igen.?

- Emlékezz, Ki Vagyok Valójában.

- Ó, Emlékezni fogok! – kiáltotta a Kicsi Lélek – Megígérem! Mindig
emlékezni fogok rád, mint ahogy itt és most vagy!

- Jó – válaszolta a Barátságos Lélek – mert látod, keménynek kell látszanom,
és el fogom felejteni, ki vagyok. És ha te nem emlékszel rám, mint ahogy én
magam sem, nagyon hosszú ideig nem leszek képes emlékezni. És ha én
elfelejtem Ki Vagyok, te is elfelejtheted, Ki Vagy Te, így mindketten
elveszettek leszünk. Aztán szükségünk lesz egy másik lélekre, aki eljön, és
emlékeztet rá minket, Kik Vagyunk.

- Nem, nem lesz szükségünk rá! – ígérte meg újra a Kicsi Lélek – Én,
emlékezni fogok rád! És megköszönöm, amiért elhozod ezt az ajándékot, és a
lehetőséget melyben megtapasztalhatom, Ki Vagyok Én.

Így, létrejött a megállapodás. A Kicsi Lélek, elindult az új életbe,
izgatottan, amiért egy különleges dolog részese lesz, amit Megbocsátásnak
hívnak.
És a Kicsi Lélek nyugtalanul várakozott, hogy meg tudja tapasztalni a
Megbocsátást, és megköszönje akármelyik lélek tette is azt lehetővé.
Új életének minden pillanatában, valahányszor csak egy új lélek bukkant fel
a színen, és az új lélek örömet vagy szomorúságot hozott – és főleg ha
szomorúságot hozott – a Kicsi Lélek visszaemlékezett arra, amit Isten
mondott.

- Mindig emlékezz – mosolygott Isten – Soha nem küldtem mást, csak
angyalokat.

/Neale Donald Walsch: Kicsi lélek és a Nap/

ha már április 1.

Lássunk egy kis bolondságot!

milyen lenne, ha az állatok és a növények nem külön teremtmények lennének, hanem 2-az 1ben őrület..

 

 

 

 

 

 

 

 

Igaz siker

Az ért el igazi sikereket, aki jól élt, gyakran nevetett, sokat szeretett, elnyerte az okos emberek tiszteletét, a szegények bizalmát és a gyerekek vonzódását, aki különb világot hagyott maga után, mint amilyet ő talált születésekor, aki mindenben a jobbat kereste, és ő is a legjobbat adta önmagából.
Moldova György

Ajánlom figyelmetekbe

A life.hu olalon láthatjátok a nőt,

aki kezek nélkül is boldog és sikeres!

Nevess

“Ahelyett, hogy megpróbálnád bebizonyítani, hogy jobb vagy, mint gondolod, egyszerűen nevess. Nevess az aggodalmaidon, a bizonytalanságodon. Nézd humorral a gyötrelmeidet. Kezdetben nehéz lesz, de lassanként hozzászoksz.”

(Paulo Coelho)

Űzd el :)

Tudtad, hogy a rosszkedv egy pillanat alatt elűzhető? Tegyél fel valami gyönyörű zenét, vagy kezdj el énekelni, nézz meg egy jó filmet, hívd fel jóbarátod – egyből megváltozik a hangulatod! Vagy egyszerűen gondolj valami szépre. Feledkezz bele a képbe. Ne engedd, hogy más gondolatok beférkőzzenek az elmédbe!